Egyházi zene

Az egyházi zene (latin: musica ecclesiastica) egyházi felhasználásra írt zene; a vallásos cselekmények, istentiszteletek fontos része; megkülönböztetően használt kifejezés a világi zenétől.

Háromfajta egyházi zenéről beszélhetünk:^[1]

• Liturgikus

A liturgikus zene mindig énekes, a keleti keresztény rítusokban mindig á cappella ének, a nyugati rítusban egyaránt lehet á capella vagy hangszerkíséretes ének. A liturgikus zene legfontosabb területe az ordinárium ^{[megj. 1]} vagy a proprium^{[megj. 2]} tételeinek megzenésítése; utóbbiban néhány tétel megfelelő népénekkel helyettesíthető.^[1]

A liturgikus zene a római rítusban elsősorban a gregorián ének, de a műfaj egyéb fajtái is helyet kapnak benne, ha a liturgia szellemének megfelelnek. Ezek a polifónia és a népének, a missziós területeken pedig az egyes népek sajátos kultúrájából fakadó liturgikus zene is.^[1]

• Szent

A szent zenén azokat az elsősorban vokális műveket értjük, amelyek nem liturgikus szövegeket zenésítenek meg, hanem egyéb imákat, szentírási szövegeket stb. (pl. Liszt: Via crucis), továbbá az egykor liturgikusnak tekintett, ma azonban már valamilyen ok miatt nem ilyennek tartott, vokális vagy merőben hangszeres műveket. E művek csak kivételes alkalmakkor szólalhatnak meg liturgikus zeneként.^[1]

• Vallásos

A vallásos zene egy tág értelemben vett fogalom.

A kereszténységben a keresztény hit és lelkiség szellemében fogant nép- vagy műzenei alkotás. Ilyenek liturgikus zeneként nem alkalmazhatók.^[1]

Az egyházi zene műfajai ^[2]

1. ↑ ordinarium: a mise állandó részeinek gyűjtőneve, amelyet a szkóla vagy a hívek énekelnek
2. ↑ proprium: a mise változó énekei

• ↑ Liturgikus lexikon: Verbényi István, Arató Miklós Orbán: Liturgikus lexikon → zene, Ecclesia, 1989, Budapest