Fenyőalakúak

Pinales
Hím tobozok egy fenyőágon
Hím tobozok egy fenyőágon
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Szinonimák
  • Coniferales
Családok
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Pinales témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Pinales témájú kategóriát.

A fenyőalakúak (Pinales) a toboztermők (Pinophyta) törzsébe és a tűlevelűek (Pinopsida) osztályába tartozó rend.

Származásuk, elterjedésük

A nyitvatermő ősfák (Cordaitales) mai utódai. Az északi mérsékelt öv sok erdőtípusában (pl. tajga) dominánsak, de a déli félteke trópusi és mérsékelt övi erdeiben is számos fajuk él. Közép-Európában is a tűlevelű társulások uralkodó fái, ritkábban cserjéi (törpefenyves).

Megjelenésük, felépítésük

Vegetatív szerveik

Monopodiálisan elágazó, fás növények tű- vagy pikkelylevelekkel, ritkán lomblevelekkel (a széles levéllemezű fajok leginkább a szubtrópusokon-trópusokon élnek). Törzsükre jellemzőek a gyantajáratok, a kollaterális nyílt edénynyalábok, a vermes gödörkés sejtfalvastagodású tracheidák.

Szaporító szerveik

Virágaik (Józsa, p. 54–64.) egyivarúak; a porzós virágok jelentősen eltérnek a termősektől. A nagy többség egylaki, csak néhány nemzetség — Juniperus, Podocarpus, Taxus, Cephalotaxus — kétlaki.

A zárvatermőkétől jelentősen eltérő virágaik murvalevelek hónaljában nyílnak. Több ilyen virág együtt virágzatot alkot. Virágzatukat — amint erre a toboztermők (Pinophyta) törzs neve is utal — hagyományosan tobozvirágzatnak nevezzük, bár a porzós virágok inkább barkaszerűek.

Porzós virágzatuk

A porzós virágok szinte mindig a levelek hónaljában jelennek meg egyesével vagy csoportosan. A spirálisan álló, rövid nyelű porzólevelek két-két pollenzsákot viselnek. Közös jellemzőjük, hogy hatalmas mennyiségű pollent termelnek — erre azért van szükség, mert minden fenyőfajt a szél poroz be. A pollenszemek szeles időben akár több száz kilométert utazhatnak.

Az apró, sárga vagy vöröses árnyalatú hímvirágokat többnyire még a figyelmes szemlélő is csak közelről láthatja meg. Egy-egy virág rövid életű: miután kihullott belőle a virágpor, elszárad és lepottyan. Díszértékük éppen ezért általában csekély, kivéve néhány élénk színű és egyúttal tömegesen virágzó fajt:

— utóbbi kettő a portokok felpattanása előtt.

Termős virágzatuk

A tobozokban minden, elfásodó termőpikkely az ugyancsak elfásodó meddő- avagy fedőpikkely (fellevél) hónaljában (védelmében) fejlődő, redukált termős virágnak tekinthető; a tobozban a termő és meddő pikkelyek spirálisan helyezkednek el egy központi tengely körül. Ha a meddő- vagy fedőpikkelyek látszólag hiányoznak, az azt jelenti, hogy teljesen összeolvadtak a termőpikkelyekkel. Az ősibb fajok termőleveleiben még sok magkezdemény van, a fejlettebbekében már csak kettő. A magkezdemény oldalállású, a mikropile a toboztengely felé néz.

A toboz alakja és mérete igen változatos, amiért fontos határozó bélyeg. Egy-egy nemzetség tobozai — miközben valamennyire különböznek egymástól — számos olyan közös, megkülönböztető bélyeget mutatnak, amelyek alapján könnyen elkülöníthetők más nemzetségek fajaitól:

  • a jegenyefenyők (Abies spp.) felálló tobozai többnyire a korona legfelső részén fejlődnek ki. Az éretlen tobozok vastag gyertyákként merednek fel a koronából, majd a beérett pikkelylevelek ősszel lehullanak a toboztengelyről;
  • a lucfenyők (Picea) tobozai lecsüngenek; a pikkelylevelek szorosan egymásra simulnak. A toboz a második évben érik be, majd lehull;
  • a tűnyalábos fenyők (Pinus) tobozai a legváltozatosabbak (az északi féltekén ennek a nemzetségnek van a legtöbb faja). A termőpikkelyek vége kiszélesedik és a pikkelypajzson gyakoriak a kisebb-nagyobb dudorok, kinövések. A tobozok általában a második vagy a harmadik évben érnek be;
  • a cédrusok (Cedrus) toboza hordó alakú
  • a hamisciprusok és a tuják (Chamaecyparis, Thuja) toboza kerekded, alig borsószem méretű.
  • a borókák (Juniperus) tobozpikkelyei bogyószerűen elhúsosodtak;

A páfrányfenyők (Ginkgo), a tiszafák (Taxus), az áltiszafák (Cephalotaxus) és a nagymagvú tiszafák (Torreya) termése nem toboz.

Érés közben a toboz fajtól–nemzetségtől függően elfásodik vagy elhúsosodik. A legtöbb faj csak idős korában terem tömegesen. Kertészetileg tehát különösen jelentősek a más fiatalon is tömegesen termő fajok (például koreai jegenyefenyő — Abies koreana)

Magvaik

Életmódjuk, termőhelyük

A nemzetségek nagy többsége örökzöld, csak kevés lombhullató (Larix, Taxodium, Metasequoia). A szél porozza be őket. Néhány faj magjai a tobozban maradnak, és csak az erdőtűz hatására pattognak ki belőle.

Rendszerezésük

50-60 ma élő nemzetséget sorolnak ide összesen mintegy 600 fajjal. Ez a fás szárú növények teljes fajszámának mintegy 1,5 %-a;[1] ezzel ez a nyitvatermők legfajgazdagabb rendje. Ide tartozik az összes recens tűlevelű, egyes kihalt taxonjaikat azonban más rendekbe osztják.

A fenyőalakúak családjai:

A tiszafaféléket a múltban önálló rendbe (Taxales) sorolták, de az újabb genetikai bizonyítékok alapján monofiletikusak a többi fenyőalakúval, így a Pinales rendhez csatolták őket. Az áltiszafaféléket (Cephalotaxaceae) az ezredforduló táján beolvasztották a tiszafafélék (Taxaceae) családjába.

Jegyzetek

  • ↑ Józsa Miklós: Fenyők és örökzöldek a kertben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980. ISBN 963 231 034 9, 50. old.

    • Források