Irodalmi Nobel-díj

Irodalmi Nobel-díj
François Mauriac irodalmi Nobel-díjának oklevele (1952)
François Mauriac irodalmi Nobel-díjának oklevele (1952)
Díjazott az irodalom kiemelkedő művelői
Szervezet neve Svéd Akadémia
SzékhelyStockholm
Névadó Alfred Bernhard Nobel
Alapítás éve 1895
Ország svéd Svédország
Díjátadás
Első díjátadás 1901
Legutóbbi díjátadás 2022
Hivatalos weboldal
hivatalos oldal
A Wikimédia Commons tartalmaz Irodalmi Nobel-díj témájú médiaállományokat.

Az irodalmi Nobel-díj eszmei és anyagi értelemben egyaránt a legértékesebb irodalmi díj.[1] Alfred Nobel végrendelete értelmében évről évre annak a bármely országból származó szerzőnek adják át, „aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá”.[2] (Az „alkotás” ez esetben általánosságban utal egy szerző életművére mint egészre, nem valamely konkrét munkájára, bár a díjak indoklásakor néha konkrét művekre hivatkoznak.) A díjat Nobel akarata szerint a Svéd Akadémia ítéli oda.[2] 1901-ben, a díj alapításakor értéke 40 000 dollár volt.[3] Az évek során az összeg többször változott, 2009-ben 10 millió svéd koronát tett ki.[4] 1946-ban a svéd parlament megszavazta a Nobel Alapítvány által kiosztott díjak, köztük az irodalmi Nobel-díj adómentességét.[3][5]

A Svéd Akadémiát kezdettől fogva számos kritika érte a döntései miatt. A bírálatok részben arra vonatkoztak, hogy egyes kiemelkedő szerzők soha nem kapták meg az irodalmi Nobel-díjat (vagy akár a jelölést), míg a díjra kevésbé érdemes társaik átvehették azt. A kritikusok több kitüntetés mögött politikai megfontolásokat és érdekeket feltételeznek.

Szempontrendszer

Nobel végrendelete, 1895. november 27.

Mivel a végrendelet egyes kitételei pontosításra szorultak, a díjosztó intézmények felkérték a svéd uralkodót, hogy foglalkozzon a kérdéssel; így jelent meg 1901-ben a Nobel Alapítvány szabályzata. Az irodalmi Nobel-díjat illetően a következő értelmező kiegészítések kerültek be:

  • A szépirodalmi alkotásokon kívül az irodalom kategóriában díjazhatók más írásművek is, „amelyek formai és ábrázolási szempontból irodalmi értékkel bírnak”.
  • Nemcsak az „elmúlt esztendőben született” munkák díjazhatóak, hanem azok is, amelyeknek a „jelentősége a legutóbbi években vált nyilvánvalóvá”.
  • A díj megosztható két, önmagában is díjazásra érdemes mű között.
  • Lehetőség van a posztumusz kitüntetésre, ha a jelölt meghal, mielőtt a díjat átvette volna. Ezt a szabályt csak egyszer alkalmazták, 1931-ben Erik Axel Karlfeldt esetében.[2]
  • Lehetőség van arra, hogy az adott évi díjat ne osszák ki, ebben az esetben az összeget tőkésítik.

A szabályzat rendelkezik arról, hogy az akadémia munkájának segítésére egy három-öt főnyi Nobel Bizottságot állítsanak fel. A bizottság feladata a jelöltek véleményezése szakmai szempontból.

Az eredeti svéd szövegben szereplő „idealisk” szót lehet „idealista”, illetve „ideális” értelemben is használni. Az első évtizedben a Nobel Bizottság ragaszkodott a végrendelet oly módon történő értelmezéséhez, hogy a jelöltet „a szemléletmód és az életfelfogás nemessége alapján is, és nem csak az ábrázolás nemessége alapján” kell értékelni. Ezért például az 1901-ben jelölt Lev Tolsztojjal szemben a bizottságnak az volt az egyik kifogása, hogy a szerző kiállt „a magasabb kultúrával semmilyen kapcsolatot nem mutató természeti lét” mellett.[6] 1902-ben Giosuè Carducci díjazását azért utasították el, mert az olasz költő „a pozitív vallással szembeni ellenszenvet” fejezett ki.[7]

1912 után a megfogalmazást liberálisabban értelmezték, például 1912-ben díjat kaphatott az 1903-ban naturalizmusa miatt mellőzött Gerhart Hauptmann.[8] 1913-ban Rabindranáth Tagore díjazása során új szempont merült fel: a már világhírnevet szerzett írók kitüntetése helyett a Nobel-díj legyen az, amely a világ figyelmét ráirányítja a kevésbé felkapott, ám rendkívül tehetséges szerzőkre.[9]

1914-ben a világháború kitörése új állásfoglalásra késztette a bizottságot: ekkor hirdették meg először a politikai pártatlanság elvét, vagyis azt, hogy az akadémia sem pozitív, sem negatív értelemben nem enged teret a politikai szempontoknak.[10]

A líra tekintetében a konzervatív megközelítés egy évtizeddel tovább tartotta magát: az 1920-as években a kritika még az egyszerűséget és fennkölt népiséget kereste a költészetben, így következetesen elutasították Stefan George, Hugo von Hofmannsthal, Arno Holz, Paul Valéry, Paul Claudel, illetve Vicente Huidobro kitüntetését.[11]

A két világháború között egy újabb szempont került előtérbe: a művek szépsége legyen egyértelmű és vitathatatlan az egyszerű olvasó számára is. Az 1930-as évek díjazottjai közé bekerült ugyan néhány olyan újító is, mint Luigi Pirandello vagy Eugene O’Neill, a korszakra jellemzőbb volt az általánosan olvasott John Galsworthy, illetve Pearl S. Buck kitüntetése.[12] Noha a szabályzat lehetővé tette volna, a díjat odaítélők nem szívesen léptek ki a szépirodalom területéről; ezért zárkóztak el az 1920-as években Henri Bergson, 1933-ban Benedetto Croce, 1936-ban Sigmund Freud kitüntetésétől.[13]

A második világháború után a díjazási politika radikálisan megváltozott az előző évtizedekhez képest: egyre inkább az új utakat kereső jelölteket részesítették előnyben.[14] Olyan életművek is számításba jöhettek, amelyek szokatlan vagy formabontó módon dolgozták fel témájukat. A bizottsági indoklások szókincse kibővült a „merész, felkavaró, ötletgazdag” (Hermann Hesse, 1946), illetve „formabontó” jelzőkkel (T. S. Eliot, 1948). Az újítás mint kritérium az 1960-as évek végén veszített jelentőségéből – ennek ellenére később is használták, például 1988-ban Nagíb Mahfúz vagy 2000-ben Kao Hszing-csien esetében.

Az 1970-es évektől kezdve a díjazott mű minősége mellett új hangsúlyt kapott a díj célszerűségének kritériuma: a díjnak nem pusztán a befejezett életműveket kell kitüntetnie, hanem segítséget kell nyújtania az írói mű folytatásához és továbbfejlesztéséhez. Felmerült az az igény is, hogy kevésbé ismert nyelvek és kultúrkörök is bekerüljenek a díj látókörébe; így kapott díjat az 1980-as években az olvasóközönség által kevésbé ismert Wole Soyinka, Octavio Paz, Derek Walcott, illetve Óe Kenzaburó.[15] Ugyanakkor a bizottság egyes nagynevű írók (például Nadine Gordimer) esetében pragmatikus módon eltért ezektől a szempontoktól.

Kiválasztási eljárás

A Svéd Akadémia épülete
A 2008. évi díjazott kihirdetése

Az 1901-ben megalkotott szabályok szerint javaslattételi joga van a svéd, a francia és spanyol akadémia tagjainak, ezen kívül a többi akadémia humán területekkel foglalkozó tagjainak, illetve esztétikát, irodalmat vagy történelmet tanító egyetemi oktatóknak. 1949-ben ez a kör kibővült a korábbi irodalmi Nobel-díjasokkal, illetve az egyes országok írószövetségeinek elnökeivel.[2] A három-öt főből álló Nobel Bizottság feladata, hogy tanulmányozva a listán szereplő alkotók munkásságát, javaslatot tegyen az akadémiának.[16] Eredetileg a bizottság egyetlen nevet terjesztett elő az akadémiának, amely rendszerint elfogadta a bizottság választását (1913-ban és 1927-ben az akadémia eltért a bizottság javaslatától, és Rabindranáth Tagore, illetve Henri Bergson javára döntött). Az 1970-es évektől kezdődően a bizottság tagjai egyenként írnak jelentést az akadémiának.[17]

A bizottság munkáját a Nobel Intézet szakértői segítik. A szakértők nyelvterületek szerint szakosodnak: külön személy foglalkozik a szláv nyelvek, a francia és spanyol, az angol és holland, a portugál, a német, illetve a skandináv nyelvek irodalmával.[2] Ha egyéb nyelveken író alkotók kerülnek a bizottság látókörébe, a bizottság tagjai fordításokból próbálnak tájékozódni, vagy külső szakértőket vesznek igénybe.[2]

Minden évben a jelölések leadásának határideje február 1-je; ezt követően a bizottság az első jelöltlistát, amely napjainkban mintegy kétszáz nevet tartalmaz, a szakértők segítségével leszűkíti kb. tizenöt főnyire, akikről áprilisban tesznek jelentést az akadémiának.[17] Május végéig a jelöltlistából már csak öten maradnak; ekkor már egyedül az ő munkásságukkal foglalkozik részletesebben az akadémia. A jelöltek között mindig vannak olyanok, akik már az előző év rövid listájában szerepeltek; az utóbbi időben nem fordult elő, hogy valaki rögtön az első jelölés évében megkapta a díjat. Ennek a hátterében az áll, hogy Pearl S. Buck 1938-ban úgy kapta meg a díjat, hogy első ízben szeptember 19-én került szóba a neve, és kellő megfontolás nélkül döntöttek a kitüntetéséről.[17]

Nyár végén a bizottság ismét összeül, és folytatja a vitát, majd megteszi a javaslatát az akadémiának. Az akadémia megvitatja a jelöléseket, és a meghozott döntést novemberben hozza nyilvánosságra. A kezdeti években a döntést nem jelentették be előre; csak december 10-én, a díj átadásának napján derült rá fény.[2]

Az akadémia döntése korántsem mentes a belső vitáktól; az utóbbi időkben arra is volt példa, hogy egyes akadémiai tagok kilépésükkel demonstráltak a szerintük helytelen döntés ellen – ez történt 1989-ben Salman Rushdie mellőzése miatt, illetve Elfriede Jelinek 2004-es kitüntetését követően.[18]

Politikai hangsúlyok

Az 1939-ben díjazott Frans Eemil Sillanpää

Már a díj létezésének legkorábbi szakaszában felmerült a díj és politika kölcsönhatásának kérdése. 1902-ben az egyik bizottsági tag, Gottfrid Billing azt írta a Svéd Akadémia örökös titkárának, Carl David af Wirsénnek, hogy a döntést nem szabad politikai kérdésként kezelni, annak ellenére, hogy a díjnak „van és lesz is politikai tónusa”.[19] Wirsén válaszában kifejtette, hogy „Nemcsak a legészszerűbb, de a legigazságosabb is […] ha nem politikai eszközként kezeljük a díjat”.[20] Az irodalmi semlegesség elvét a bizottság 1914-es állásfoglalásában hivatalosan is kinyilvánította. A dokumentum alapján – mivel az örökhagyó szándéka szerint a díjnak az egész emberiség javát kell szolgálnia – nem lenne helyes, ha egy konkrét nemzetet részesítenének előnyben. Ugyanakkor az alaposan mérlegelt döntéssel „lecsillapíthatóak és tompíthatóak” a nacionalizmus keltette indulatok.[21]

A nemzetközi sajtó azonban több ízben is felvetette, hogy a díjazás hátterében politikai indokok állhatnak.[22] Az első negyven év legtöbbet vitatott döntése a finn Frans Eemil Sillanpää 1939-es kitüntetése volt, amelyet az elemzők a Szovjetunió által fenyegetett Finnország melletti kiállásként értékeltek.[23] Maga a döntés azonban még a téli háború kezdete előtt megtörtént, és az 1930-ban már jelölt Sillanpää díjazását hosszas vita előzte meg – valójában a legkevésbé esélyesnek számított Hermann Hesse és Johan Huizinga mellett. A díj átadásakor viszont a téli háború már két hete tartott, a méltatások így politikai felhangot kaptak.[24]

A hidegháború korszakában az irodalmi Nobel-díj esetleges politikai tartalma rendszeres vita tárgya volt. Winston Churchill kitüntetését – melyet történetírói munkájára alapoztak – a bizottság több tagja is aggályosnak találta, éppen azért, mert politikai találgatásokra adhat alkalmat. Így az első ízben 1946-ban jelölt politikusnak végül csak 1953-ban ítélték oda a díjat, de a döntés még így is sok hullámot vetett.[25] Szintén ellenállás előzte meg Solohov és Hemingway díjazását, a fasizmussal szimpatizáló Ezra Pound díjazását pedig elutasították.[26] Szolzsenyicin kitüntetése után a TASZSZ azt írta, hogy a svéd akadémia „hagyja, hogy méltatlan játékot űzzenek vele”, így politikai spekulációk célpontjává válhat.[27]

Egyes esetekben az akadémiát azzal vádolták, hogy belpolitikai ügyekbe avatkozott; ez történt Heinrich Böll, Patrick White, Vicente Aleixandre, illetve Odiszéasz Elítisz esetében.[28] 2000-ben pedig a Kínai Kommunista Párt rendkívüli ülésen tájékoztatta a kultúra és propaganda illetékeseit, hogy Kao Hszing-csien Nobel-díja egyike a közelmúlt „öt Kína-ellenes lépésének”[29]

A legutóbbi időkben Harold Pinter és Orhan Pamuk díjazása kapcsán merültek fel olyan vélemények, hogy a döntőbizottság nem (vagy nem kizárólag) az alkotó által teremtett művészi értéket méltányolta, hanem figyelembe vette az író politikai állásfoglalását – Pinter esetében az iraki háború elleni fellépését,[30] Pamuk esetében az örmény népirtásra vonatkozó nyilatkozatait.[31]

Díjazottak

Bővebben: Irodalmi Nobel-díjasok listája

A Nobel-díj történetének első száz évében az irodalmi díjazottak 61,2%-a csupán tíz országból származott; ugyanez a tíz ország az összes Nobel-díj 82,2%-át „vitte el”. A díjazottak között a regényírók domináltak (52 fő), őket lényegesen kevesebb költő (28) és drámaíró (11) követte.[32] Ketten történelmi műveikért kaptak irodalmi díjat: Theodor Mommsen (1902) és Winston Churchill (1953). Míg az összes Nobel-díjas 4,1%-a nő, az irodalmi Nobel-díjasok között az arányuk 31%.[32] A díj odaítélésekor az alkotók életkora átlagosan 63,8 év volt.[32]

Társadalmi hatásai

A Nobel-díj nemcsak szakmai, hanem szélesebb körű társadalmi elismertséget is jelent a díjazott számára; az irodalmi Nobel-díj esetében ezt a megnövekedett olvasói érdeklődés is jelzi.[33] Kertész Imre díjazásának nyilvánosságra hozatalát követően például e-könyv alakban közzétett műveit egy hét alatt 48 000 alkalommal nézték meg a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán[34] A megnövekedett érdeklődés azonban nem feltétlenül jelenti a könyveladások növekedését is: az Amazon.com kimutatásai szerint a Nobel-díj nem sokat javított Kao Hszing-csien, Dario Fo, Wisława Szymborska, Kertész Imre vagy Elfriede Jelinek eladási statisztikáin, ugyanakkor Günter Grass, V. S. Naipaul és J. M. Coetzee könyveinek a kereslete mérhetően megnőtt a díj odaítélését követő időszakban.[35] A frankfurti S. Fischer kiadó szerint az érdeklődés akkor emelkedik meg számottevően, ha az író már a Nobel-díj előtt is ismert volt. Amikor például Thomas Mann Nobel-díjas lett, A Buddenbrook ház című regényét egy hónap alatt 450 000 példányban nyomtatták ki.[36]

A cím bizonyos társadalmi elvárásokat is eredményez: nemcsak írásokat kérnek a kitüntetettektől, hanem tanácsot, beszédet, politikai és társadalmi eseményeken való részvételt is.[37] A társadalmi érdeklődés már a díj odaítélése előtt jelentkezik: a médiában találgatások jelennek meg a kitüntetett várható személyét illetően, sőt fogadásokat lehet kötni az egyes írókra.[38] A statisztikák alapján úgy tűnik, hogy a Nobel-díj elnyerése után az írók kevesebb díjat kapnak, mint előtte: az 1901–2000 közötti időszak díjazottjait a Nobel-díj előtt átlagosan 2,6 díjjal tüntették ki, utána már csak 0,9-del.[32]

Előfordult, hogy a jelölt személyével kapcsolatos viták és kritikák kiléptek az irodalom területéről, és az adott ország társadalmának lényeges kérdéseire terjedtek ki – ez történt például Kertész Imre[39][40] és Elfriede Jelinek[41][42] esetében.

Kritikák

Lev Nyikolajevics Tolsztoj

1. A díjazottak többsége az észak- és közép-európai régióból került ki, ezen belül is a skandináv írók túl nagy arányban vannak jelen.[43] 2008-ban az amerikai irodalmi közvélemény felháborodással fogadta Horace Engdahlnak, a zsűri elnökének azt a kijelentését, hogy „Az Egyesült Államok túl elszigetelt... nem fordítanak eleget, és nem vesznek részt az irodalom nagy párbeszédében... az irodalmi élet középpontja továbbra is Európa”.[44] Engdahl lemondott tisztségétől; egyes tudósítások szerint távozásában része van a bírálatoknak is. Utódja, Peter Englund úgy véli, hogy a bírálók valóban az európai hagyományoknak megfelelő irodalom felé hajlanak, és ez gondot jelent.[45][46]

2. Az akadémia előnyben részesíti az elkötelezett irodalom híveit.[38][47][48] François Mauriac 1959-ben megjelent írása szerint az akadémia díjazta Romain Rolland pacifizmusát és Anatole France kampányát a Dreyfus-ügyben, ugyanakkor mellőzte a nem politizáló Paul Valéry-t és Paul Claudelt.[49]

3. A díjat egyes kiváló szerzők nem kapták meg.[50][51] Tolsztoj, James Joyce, Virginia Woolf vagy Rainer Maria Rilke kitüntetettségének mellőzése ahhoz hasonló tévedés, mintha a fizikában elhanyagolták volna Einstein vagy Heisenberg díjazását.[52] Ugyanakkor egyes ilyen típusú listák nem veszik figyelembe a jelöltek számát, van olyan bíráló, aki százötven nevet sorolt fel egy ötvenéves időszakra.[53]

4. A díjat olyanok is megkapták, akik nem érdemelték meg, például Karl Gjellerup (1917) vagy Pearl S. Buck (1938).[51] Ilyen kritikák jellemzően a díj első korszakával kapcsolatban merülnek fel: a legkeményebb kritikusok szerint Sully Prudhomme, Frédéric Mistral, José Echegaray y Eizaguirre, Rudolf Eucken és Paul Heyse méltatlan a díjra, sőt a Heyse-kultusz a Svéd Akadémia legnagyobb tévedése.[54]

5. A döntésben politikai megfontolások is szerepet játszanak;[55] más megfogalmazásban, a Svéd Akadémia „immunis a politikai korrektség irányzatára".[51] Előfordult már, hogy a bírálók a bizottság szemére vetették a bizonyos országokkal szembeni kivételezést: felmerült például, hogy Solohov kitüntetése Hruscsov közbenjárásának köszönhető,[56] a Baghdad Observer pedig a Nobel-díj „cionizálásának” nevezte Isaac Bashevis Singer kitüntetését.[57]

6. A bizottság nem áll ki az üldözött írók mellett: például nem kapott díjat a Homejni ajatollah által fatvával sújtott Salman Rushdie.[18]

Jegyzetek

  1. ↑ Olga S. Weber. Literary and Library Prizes (angol nyelven). R.R. Bowker, 10. o. (1976). ISBN 0-8352-0897-4. Hozzáférés ideje: 2009. március 13. 
  2. ↑ a b c d e f g Svensen, Bo: The Nobel Prize in Literature: Nominations and Reports 1901–1950 (angol nyelven). Nobel Foundation, 2004. december 29. (Hozzáférés: 2009. március 11.)
  3. ↑ a b Literary Prizes and Their Winners (angol nyelven). Read Books, 3. o. (2007). ISBN 1-4067-3146-3. Hozzáférés ideje: 2009. március 13. 
  4. ↑ Herta Müller takes Nobel prize for literature (angol nyelven). guardian.co.uk, 2009. október 8. (Hozzáférés: 2010. szeptember 19.)
  5. ↑ A díj Magyarországon is adómentes, lásd 1995. évi CXVII. törvény a személyi jövedelemadóról, 1. melléklet az adómentes bevételekről, 4.6
  6. ↑ Espmark, Kjell. Az irodalmi Nobel-díj. Száz év története. Budapest: Európa Könyvkiadó, 35. o. (2004). ISBN 963-07-7462-3 
  7. ↑ Espmark, K. i. m. 26. oldal
  8. ↑ Espmark, K. i. m. 38. és 56. oldal
  9. ↑ Schöpflin Aladár. „A Nobel-díj”. Nyugat 1933 (22). (Hozzáférés: 2009. március 11.)  
  10. ↑ Espmark, K. i. m. 60-62. oldal
  11. ↑ Espmark, K. i. m. 111. oldal
  12. ↑ Espmark, K. i. m. 116-117. oldal
  13. ↑ Espmark, K. i. m. 135-139. oldal
  14. ↑ Espmark, K. i. m. 149-154. oldal
  15. ↑ Espmark, K. i. m. 223. oldal
  16. ↑ A bizottság tagjait három évre választják az akadémia tagjai közül. lásd: The Nobel Committee for Literature (angol nyelven). Nobel Foundation. (Hozzáférés: 2009. március 13.)
  17. ↑ a b c Espmark, Kjell: The Nobel Prize in Literature (angol nyelven). Nobel Foundation, 1999. december 3. (Hozzáférés: 2009. március 11.)
  18. ↑ a b Nobel judge steps down in protest (angol nyelven). BBC News, 2005. október 11. (Hozzáférés: 2009. március 12.)
  19. ↑ Espmark, K. i. m. 255. oldal
  20. ↑ Espmark, K. i. m. 256. oldal
  21. ↑ Espmark, K. i. m. 60-61. oldal
  22. ↑ Ezzel kapcsolatban David Ottosonnak, a Nobel Bizottság korábbi elnökének véleménye: „Igen sokan úgy vélik, hogy az irodalmi díj és a béke díj sok esetben megkérdőjelezhető értékű teljesítményt jutalmaz, és a kiválasztást – szemben a tudományos díjakkal – politikai vagy funkcionálisan teljesen irreleváns tényezők befolyásolják.” in: Ottoson, David. „A Nobel Díj, és hatása a tudomány fejlődésére”. Magyar Tudomány 2001 (12). (Hozzáférés: 2009. március 11.)  
  23. ↑ Espmark, K. i. m. 261. oldal
  24. ↑ Espmark, K. i. m. 262-265. oldal
  25. ↑ Espmark, K. i. m. 266-268. oldal
  26. ↑ Espmark, K. i. m. 269-273. oldal
  27. ↑ Espmark, K. i. m. 282. oldal
  28. ↑ Espmark, K. i. m. 288-289. oldal
  29. ↑ Polonyi, Péter. „Az első kínai író, aki Nobel-díjat kapott”. Nagyvilág 2001 (1). (Hozzáférés: 2009. március 12.)  
  30. ↑ Smith, Neil. „‘Political element’ to Pinter Prize”, BBC News, 2005. október 13. (Hozzáférés ideje: 2009. március 10.) 
  31. ↑ Dilek Zaptcioglu: Nobel Prize Winner Pamuk Divides Turkey (angol nyelven). Spiegel, 2006. október 13. (Hozzáférés: 2022. október 12.)
  32. ↑ a b c d Baruch A. Shalev. 100 Years of Nobel Prizes (angol nyelven). Atlantic Publishers & Distributors, 23, 32 és 45-46. o. (2003). ISBN 81-269-0278-7. Hozzáférés ideje: 2009. március 13. 
  33. ↑ A Nobel után kapós lett Pamuk. FigyelőNet, 2006. október 30. (Hozzáférés: 2009. március 12.)
  34. ↑ Tószegi Zsuzsanna – Kora András (2003). „Az irodalmi Nobel-díj hatása a Neumann János Digitális Könyvtár életére”. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás 50 (3). [2013. május 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 12.)  
  35. ↑ Albert N. Greco, Clara E. Rodriguez, Robert M. Wharton. The culture and commerce of publishing in the 21st century (angol nyelven). Stanford University Press, 50-51. o. (2007). ISBN 0-8047-5031-9. Hozzáférés ideje: 2009. március 13. 
  36. ↑ Nicola Prietze. „Literatur-Nobelpreis bringt Ruhm und Ehre - und lässt Kassen klingeln”, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001. október 9. (Hozzáférés ideje: 2009. március 14.) (német nyelvű) 
  37. ↑ Ottoson, David. „A Nobel Díj, és hatása a tudomány fejlődésére”. Magyar Tudomány 2001 (12). (Hozzáférés: 2009. március 11.)  
  38. ↑ a b Freund, Wieland. „Wer hat Chancen auf den Literatur-Nobelpreis?”, Welt Online, 2007. október 10. (Hozzáférés ideje: 2009. március 12.) (német nyelvű) 
  39. ↑ Esterházy Péter (2002. október 25.). „Az örömről”. Élet és Irodalom XLVI. (43). [2007. november 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 12.)  
  40. ↑ Kertész Imre Nobel-díjának fogadtatása. Bibó István Közéleti Társaság, 2003. január 28. (Hozzáférés: 2009. március 12.)
  41. ↑ J.A.: Elfriede Jelinek: Nobel-díj és fülledt osztrák belpolitika. Alpokalja-Online. [2008. június 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 12.)
  42. ↑ Bíró Annamária. „Kényelmetlen, de megkerülhetetlen”. Korunk 2004 (12). (Hozzáférés: 2022. október 12.)  
  43. ↑ Espmark, K. i. m. 328. oldal
  44. ↑ Marjorie Kehe: Are US writers unworthy of the Nobel Prize? (angol nyelven). The Christian Science Monitor, 2008. október 2. (Hozzáférés: 2009. március 14.)
  45. ↑ Lemondott az irodalmi Nobel-díj zsűrijének vezetője. kultura.hu, 2008. december 23. [2009. február 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 14.)
  46. ↑ Judge: Nobel Literature Prizes 'too Eurocentric' (angol nyelven). cbsnews.com, 2009. október 6. (Hozzáférés: 2010. június 24.)
  47. ↑ Espmark, K. i. m. 321. oldal
  48. ↑ Noël Blandin: Prix Nobel de Littérature (francia nyelven). La République des Lettres. [2008. november 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 14.)
  49. ↑ Espmark, K. i. m. 366. oldal
  50. ↑ Espmark, K. i. m. 320-321. oldal
  51. ↑ a b c Smith, Alex Duval. „A Nobel calling: 100 years of controversy”, The Independent, 2005. október 14.. [2009. november 29-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2009. március 14.) (angol nyelvű) 
  52. ↑ Burton Feldman. The Nobel Prize: A History of Genius, Controversy, and Prestige (angol nyelven). Arcade Publishing, 55. o. (2001). ISBN 1-55970-592-2. Hozzáférés ideje: 2009. március 14. 
  53. ↑ Espmark, K. i. m. 355. oldal
  54. ↑ Espmark, K. i. m. 320-322. oldal
  55. ↑ Espmark, K. i. m. 252-300. oldal
  56. ↑ Espmark, K. i. m. 253. és 270. oldal
  57. ↑ Espmark, K. i. m. 360. oldal

Források

További információk

Kapcsolódó szócikkek