Quintus Septimius Florens Tertullianus

Ez a szócikk a teológusról szól. Hasonló címmel lásd még: Tertullianus (jogász).
Tertullianus
Született 160 körül
Karthágó
Elhunyt 225 körül
Karthágó
Állampolgársága római
Foglalkozása
  • író
  • teológus
  • filozófus
Filozófusi pályafutása
Római Birodalom
Patrisztika
Iskola/Irányzat patrisztika
Érdeklődés teológia
Fontosabb művei – Védőbeszéd
– Markion ellen
– Praxeas ellen
A Wikimédia Commons tartalmaz Tertullianus témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Quintus Septimius Florens Tertullianus, röviden csak Tertullianus (160 körül, Karthágó – 225 körül, Karthágó) latin patrisztikus gondolkodó, az apologéták egyike. A korai egyház egyik legfontosabb és legbefolyásosabb személyisége.

Élete

Tertullianus Karthágóban született 160 körül.[1][2] Édesapja egy tehetős római katonatiszt volt,[1] aki fiát filozófiai, művészeti, történelmi és szónoki nevelésben részesítette.[2] Tertullianus jogi tanulmányokat végzett Rómában, amelynek befejezése után ügyvéd lett. Még Rómában 195 körül megkeresztelkedett és visszatért szülővárosába.[1] Jellemző rá, hogy már megkeresztelkedése előtt vitairatot írt a római jog ellentmondásairól, és csak befolyásos barátjának sikerült megmentenie a bírósági felelősségre vonástól.[1]

Megkeresztelkedése után minden tehetségét az egyház szolgálatába igyekezett állítani.[1] (Nemcsak latinul, hanem görögül is írt.[1]) Az újdonsült keresztény író azonban túlságosan szigorú volt mind önmagához, mind másokhoz, és erkölcsi kérdésekben az idők során egyre merevebb álláspontot kezdett képviselni.[1] Túlzott szigora folytán úgy látta, hogy az egyházban meglazult a fegyelem, ezért 207 körül szakított az egyházzal, és egy kis csoport, a tertullianusok vezetőjévé lett.[1] Még később a montanizmus hívei közé szegődött, és 220 után (egyes források szerint 240 körül[2]), Karthágóban érte a halál.[1] Létezik olyan vélemény, hogy Tertullianus halála előtt visszatért volna az egyházba, de ez nem bizonyított.[2]

Érdekes módon Tertullainus igazi tanítványai nem a montanisták, hanem Szent Ciprián lett, aki naponta olvasta írásait, és tanítójának nevezte.[1] Szentháromságtani, krisztológiai tanai Nagy Szent Leó pápa Tomusán keresztül hatottak a khalkédóni zsinatig.

Tertullianus művei a 2.–3. század fordulóján olyan kidolgozott teológiát nyújtanak, hogy feltételezhető az előtte élő görög nyelvű keresztény teológiai munkák ismerete.[1] Maga Tertullianus Publius Cornelius Tacitust tartotta példaképének, és hozzá hasonlóan igen kemény kritikával illette kora szokásait.[1]

Stílusa

Stílusára jellemző tömörség sokszor már a világos fogalmazás rovására megy, és a keresettség, mesterkéltség benyomását kelti.[1] Az 5. századi Lerini Szent Vince jellemzése szerint Tertullianus „ahány szó, annyi mondat, ahány mondat, annyi győzelem”.[1]

Tertullianus másik jellemzője, hogy mindig kész volt a vitára, lehengerlően alkalmazta a rétoriskolában tanult dialektika fogásait, de érvelése sokszor nem meggyőző, csak hatásos.[1] Életművének sajátossága, hogy egyes írásait hiába hasonlítják össze egymással, fejlődési fokokat nemigen lehet megállapítani, minden írás többé-kevésbé azonos színvonalon áll.[1] Írásainak időrendi sorrendjét ezért rendkívül nehéz megállapítani.[1] A datálásban még montanista korszakában írt munkái sem nyújtanak támpontokat, mert montanista jellegű írásai nem sokban különböznek a katolikus periódusában írt munkáitól.[1]

Munkássága

Tertulianus Apologeticusa a Codex Balliolensis-ben, 1440-es évek [1]
Tertulianus műveinek 1756-os olasz nyelvű kiadása

Tertullianus igen nagymértékű írói munkásságot fejtett ki, mint az alább látható. Műveinek legrégebbi kézirata a Codex Agobardinus, amely 21 írását sorolja fel.[1] Más források szerint műveinek száma 44-45 volt.[1] Az eltérés igen nagy, amit részben magyaráz az a tény, hogy a szerző néhány írását görögül is kiadta.[1] Tudjuk, hogy a keresztségről görögül is írt egy művet, amely különbözött a jelenleg latinul ismert munkától.[1] Azzal is számolni kell, hogy elveszthettek bizonyos írásai, ugyanis a ránk maradt 31 íráson kívül voltak még bizonyosan egyéb írásai is, ezt részben Tertullianus utalásaiból olvashatjuk ki, részben Szent Jeromos tanúsítja.[1] Nem zárható ki az sem, hogy a Perpetua és Felicitas szenvedése című iratnak is Tertullianus a szerzője.[1]

Személyes írásai

Tertullianus tudatában volt szenvedélyességének, hevességének, ezért is szentelt egy rövidke írást annak az erénynek, mely belőle talán leginkább hiányzott De patientia (A türelemről) címmel. Mint írja, úgy dicséri a türelem erényét, ahogyan a beteg dicséri az egészséget, és beismerte, hogy nincs nagyobb ellensége, mint saját bosszúvágya.[1] 203 körül írta az Ad uxorem (A feleségéhez) című munkáját, melyben arra kérte feleségét, hogy az ő halála után lehetőleg maradjon özvegy: meggyőződése a második házasságot már csak „zabolátlanságnak” tekintette.[1] Ugyanezt az álláspontot akarta elfogadtatni egyik megözvegyült barátjával is a 207-ben írt De exhortatione castitatis (Intés a tisztaságra) című művében. Személyes írásai közé tartozik a 210-ben írt De pallio (A palliumról) című rövid munka is, melyben a keresztény tóga személyes elhagyását, és a filozófusi pallium viselésének okát indokolja meg.[1]

Apologetikus írásai

A kereszténység védelme Tertullianus esetében a pogányság nyílt, megsemmisítő támadásával párosult.[1] Ilyen írása a keresztényeket kegyetlenül üldöző Észak-afrikai prefektushoz, Scapulához intézett nyílt levél, az Ad Scapulam (Scapulához).[1] Ebben egy közeli napfogyatkozásra utalva Isten büntetésével fenyegeti Scapulát.

A szokásos pogány vádakat utasítja vissza 197 körül írt Ad nationes (A nemzetekhez) című könyvében.[1] Ezt később új formában adta ki Apologeticus (Védőbeszéd) címen. Az Apologeticusban szintén egy római tartományi kormányzóhoz fordult, és részletesen felsorolta a keresztények ellen hangoztatott vádakat, kimutatva azok semmisségét.[1] Rámutatott a keresztények üldözésének egyetlen okára, a nomen christianum ('a keresztény név')-ra.[1] Felfedte a rómaiak következetlenségét is: ugyanis bíróságaik minden bűnözőnek biztosítják a védekezés jogát – a keresztények kivételével.[1] Rámutatott, hogy a keresztények ellen folytatott eljárás nem egyeztethető össze magával a római jog elveivel sem, mert a beismerő vallomás kicsikarása érdekében engedi meg a kínvallatást, amit a keresztények esetében a tagadás kikényszerítésére használtak.[1] A mű egyúttal feltárta a keresztények életmódját. Mint korábban Szent Jusztinusz, Tertullianus is filozófiaként tárta a rómaiak elé a kereszténységet.[1] Érthetetlennek tartotta azt a kettős mércét, hogy csak a keresztényeket üldözik a római államvallás isteneinek megvetése miatt, miközben a pogány filozófusok nyíltan tagadhatják az isteneket, és tartózkodhatnak az áldozatbemutatástól.[1] A műben azonban kiemelte, hogy bár az üldözés igazságtalan, mégsem árthat a keresztényeknek, sőt, kiontott vérük maggá válik a későbbi időkre nézve.[1]

Vitatkozó írásai

Tertullianus a római hatóságok képviselői mellett éles kritikával illette a római társadalom egészét, így elszántan küzdött az eretnekségek ellen is.[1] Meg akarta óvni a keresztényeket a bálványimádó világ befolyásától, ám féltékenyen őrködött a hit tisztasága fölött is.[1] Egyfelől óvott a zsidókeresztények befolyásától, mert megítélése szerint az ószövetségi törvénynek Krisztus után már nincs érvénye.[1] Ezt a gondolatot az Adversus Iudaeos (A zsidók ellen) című írásában fejtette ki.[1]

A gnoszticizmus kérdéseit taglalja az Adversus Valentinianos (A valentinianusok ellen) című műve.[1] A Scorpiacae című munkájában a skorpió mérgéhez hasonlítja a gnózist, melynek egyetlen ellenszerét a vértanúságban látja.[1] A De carne Christi (Krisztus testéről) írt könyvében a doketizmus nézeteit igyekszik megcáfolni.[1] A keresztény teremtéstant a Hermogenes ellen (Adversus Hermogenem) című írása védelmezi.[1] Ebben nagyon nagyon leértékeli a filozófia teljesítményét, és tagadja, hogy a bölcselet Krisztus születése előtt bármi érdemleges eredményre is jutott volna, főként az istenismeret terén.[1]

Tertullainus legterjedelmesebb munkája a 207 körül keletkezett Adversus Marcionem (Markion ellen), mely 5 könyvből áll.[1] Az egyes könyvek lépésről lépésre támadják és cáfolják Markión tanait.[1] Az első két könyv azt bizonyítja Markionnal szemben, hogy a jó Isten és a Teremtő azonos, míg a 3. könyv központi témája: Jézus a próféták által megígért Messiás.[1] (Markion szerint ugyanis az ószövetségi prófétáknak sejtelmük sem lehetett Krisztusról.)[1] A 4. és 5. könyvben Markion újszövetségi kánonját bírálja Tertullainus.[1]

Összefoglaló jellegű, eretnekellenes munka a De praescriptione haereticorum (Pergátló kifogás).[1][3] Az írás középpontjában az a kérdés áll, ki hivatkozhat egyáltalán a Szentírásra, ki tudja hitelesen értelmezni a Szentírást.[1] Tulajdonképpen Szent Iréneusz Eretnekségek ellen című nagy művének folytatása, azzal a különbséggel, hogy Iréneusz nem akarta kivenni az eretnekek kezéből a Szentírást, Tertullianus viszont egyenesen megtiltja, hogy a Szentírásra hivatkozzanak.[1] Jellemző, hogy a szerző nem hisz abban, hogy az eretnekekkel eredményesen lehet vitatkozni.[1] Gondolatmenetének gerince két lényeges megállapítás: Krisztus az evangéliumhirdetést az apostolokra bízta, az apostolok pedig azokra az egyházakra, melyeket ők maguk alapítottak.[1] Az eretnekeknek tehát nincs hivatkozási alapjuk az egyházi tekintéllyel szemben, mert későbbiek az apostoloknál, és az apostoli alapítású egyházaknál.[1]

Tanító írásai

Nagy mennyiségű tanító írás is maradt Tertullianus után. A 210 és 213 között megírt De anima (A lélekről) című munkája a lélek eredetével, természetével foglalkozik.[1] Sorba veszi benne a lélek eredetére vonatkozó filozófiai tanokat, cáfolja az eretnek nézeteket.[1] A Markión ellen írt műve után ez a második legterjedelmesebb írása.[1] Ugyanezekben az években keletkezett a De resurrectione (A feltámadásról) c. műve.[1]

Rövid munkákat is írt a gyakorlati keresztény életre útmutatásul: a De paenitentia (A bűnbánatról)-ban megkülönbözteti a keresztség előtti és utáni bűnbánatot, egyben tanította, hogy a keresztség után elkövetett súlyos bűnre csak egyszer van bocsánat.[1] A De oratione (Az imádságról)-ban először útmutatást ad a katekumeneknek, majd áttér a Miatyánk részletes magyarázatára.[1]

A De baptismo (A keresztségről) az első olyan értekezés a keresztény teológia történetében, melynek témája a keresztség szentsége.[1] Tertullianus kifejti a keresztség szükségességét, hatásait, és állást foglal az eretnekek által kiszolgáltatott keresztséggel kapcsolatban, melyet érvénytelennek tart.[1] Ugyanakkor helytelenítette a gyermekkeresztséget is, mert az volt a véleménye, hogy a keresztség felvétele tudatos állásfoglalást jelent, feltételezi a bűnbánatot, a cselekedetekért vállalt felelősséget, a jó és rossz, a bűn és erény közötti különbségtétel képességét.[1]

Bebörtönzött testvérei vigasztalására és megerősítésére írta 197-ben vagy 202–203-ban az Ad martyres (A vértanúkhoz) című intelmét.[1] Erkölcsi kérdésekkel foglalkozik a De spectaculis (A látványosságokról) és a De idololatria (A bálványimádásról), melyben a cirkuszok, színházak látogatását tiltotta a keresztényeknek.[1] A bálványimádásrólban nemcsak a szoros értelemben vett bálványimádást támadja, de mindazt, ami vele összefüggőnek lát, így a művészetet, és kézművességet is.[1]

Több írásban tette szóvá a női fényűzést, így keletkezett például a De cultu feminarum (Az asszonyi cicomáról).[1] A De virginibus velandis (A szüzek fátyláról) című írásában kifejti, hogy a keresztény nőknek nemcsak a kultikus közösségben, de a közéletben is kötelező a fátyol viselése.[1]

A De corona (A koszorúról) című írását 211-ben tette közzé – először a keresztény írók közül – arról, hogy keresztényeknek lehetetlen a római hadseregben szolgálni, ugyanis megkövetelik tőlük az áldozatbemutatást a császár géniusza előtt, ami hitükkel összeegyeztethetetlen.[1] A 217 körül keletkezett De monogamia (Az egyszeri házasságról) című írásában éles vitát kezdett az újraházasodó özvegy férfiak és nők ellen.[1] A De fuga in persecutione (A menekülésről az üldözés idején) című művében megengedhetetlennek tartotta a keresztények menekülését üldözések idején, mert az ellenkezik Isten akaratával.[1]

A montanista írásai

Tertullianus írásaihoz tartozik néhány montanita szellemiségű mű is. A De jejunio adversus psychicos (A böjtről) című írása a montanista böjti fegyelem apológiája, egyébként fontos forrásmunka a böjti szokások kialakulásának történetéhez.[1] Montanista korszakára jellemző, hogy elvitatta a bűnbocsátó hatalmat a hierarchiától, s azt tanította, hogy az oldó-kötő hatalmat a „lelki emberek” (homines spirituales) osztálya gyakorolja az egyházban. A „lelki embereket” apostoloknak, prófétáknak nevezte a De pudititia (A tisztaságról) című művében.[1] Itt egy meg nem határozható személyt – akit „főpapnak, a püspökök püspökének” nevez – azért támadott, mert még a házasságtörőket is feloldozta.[1] Az írásban kemény kritikával illette Hermasz Pásztor című művét, amelynek szellemét túl lazának ítélte.[1] Ugyancsak támadta a népszerűvé vált „Jó Pásztor” ábrázolásokat, mert ez a „jó pásztor” szerinte a bűnök pártfogója, nem véletlenül díszítették képével a lakomai serlegeket.[1]

213–217 között keletkezett késői, ám jelentős munkája az Adversus Praxean (Praxeas ellen).[1] Praxeasz – aki támadta a montanistákat Rómában, és a szabellianizmus tanait hirdette – vétkeit Tertullianus így foglalja össze: „elűzte a Paraklétoszt és keresztre feszítette az Atyát”, amivel ellenfele „patripasszionizmusára” célzott.[1] A latin teológiai irodalomban itt tűntek fel először olyan szakkifejezések, mint a háromság (trinitas, a görög triasz fordításaként) és a substantia (a görög hüposztaszisz szó tükörfordítása).[1] Tertullianus a Szentháromságról szólva messze felülmúlja nyugati kortársait pontosság és világosság tekintetében.[1] Tanítása szerint az Atya, a Fiú, és a Szentlélek három személy ugyan, de egy valóság.[1] Ezt úgy fejezte: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek egy valami, de nem egy valaki, azaz az egy istenség hármassága.[1]

Krisztus személyével kapcsolatos megállapításai is rendkívül éleslátásról tanúskodnak: beszélt már a Krisztusban levő két természet sajátságairól, tanította, hogy a két természet nem keveredik, hanem összekapcsolódik Krisztusban, az „Isten és ember Jézusban”.[1] Jézus csodái istenségét, szenvedése pedig emberségét bizonyítják.[1] A Salamoni ódák és a Jakab protoevangéliuma után elsőként hirdette, hogy Mária szűz volt a szülésben és a szülés után is.[1] Az emberi lélek eredetéről a traducianizmust vallotta: a gyermekek lelküket is szüleiktől kapják.[1] Ezt a nézetét azzal támasztotta alá, hogy a gyermekek bizonyos hajlamokat örökölnek szüleiktől, ezeknek a hajlamoknak a gyökere pedig a lélekben van.[1] Az áteredő bűnre vonatkozó katolikus tanítás fejlődése szempontjából fontos Tertullianus felfogása az eredeti bűnről, melyet vitium originisnek nevezett.[1] Tertullainus szerint a rossz a Sátán műve, a „rossz mérge” azonban Ádám bűne által hatolt be az emberi természetbe.[1] Véleménye, hogy a rossz Ádám bűne következtében „valamiképpen természetes” lett, de nem vált az ember természetévé – és nem tanította, hogy az emberi természet teljesen megromlott volna a bűn következtében.[1]

Magyarul megjelent művei

Opera omnia, 1598
  • Septimius Tertullianus a' régiségröl írtt könyve mellyet magyar nyelvre forditott Mihálcz István; püspöki ny., Kolozsvár, 1785
  • Tertullián: De baptismo; in: Az ősegyház szentségi élete; ford., bev., jegyz. Kühár Flóris; Szent István Társulat, Bp., 1944 (Keresztény remekírók)
  • Tertullianus művei; szerk. Vanyó László, ford. Vanyó László et al. (Ókeresztény írók, 12.), Szent István Társulat, Budapest, 1986, ISBN 963-360-354-4, 1060 p.
  • Tertullianus: A látványosságokról; ford. Rozsnyai Ervin; in: Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez (közreadja Redl Károly), Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-281-843-1, 51–66. o.
  • A zsidók ellen; ford., utószó, jegyz. Pap Levente; Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017

Jegyzetek

  1. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj ak al am an ao ap aq ar as at au av aw ax ay az ba bb bc bd be bf bg bh bi bj bk bl bm bn bo bp bq br bs bt bu bv bw bx by bz ca cb cc cd ce cf cg ch ci cj ck cl cm cn co Katolikus Lexikon, Tertullianus
  2. ↑ a b c d Bokor József (szerk.). Tertullianus, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2015. július 6. 
  3. ↑ A címet igen nehéz megfelelőképpen magyarra fordítani. A praescriptio a római jog szótárából vett kifejezés, mely rendeletet, parancsot, megszabást, korlátozást, kikötést jelent. A praescriptio olyan törvényes előírás, melyre hivatkozhatott a panaszos, a vádat eleve elutasítva, megakadályozva így a per létrejöttét. (Katolikus lexikon)

Művei a Patrologia Latina-ban

Egyéb külső hivatkozás

További információk

Kapcsolódó szócikkek

  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap