R–5 (rakéta)

R–5
Az R–5 rakéta rajza
Az R–5 rakéta rajza
NATO-kód SS–3 Shyster
GRAU-kód 8A62
Változat R–5M
Funkció közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta
Gyártó 586. sz. üzem
Tervező OKB–1
Rendszeresítők Szovjet Hadsereg
Szolgálatba állítás 1956. június 21.
Robbanótöltet nukleáris
Repülési jellemzők
Hatótávolság 1200 km
Fokozatok
Fokozatok száma 1
A Wikimédia Commons tartalmaz R–5 témájú médiaállományokat.

Az R–5 (NATO-kódja: SS–3 Shyster, GRAU-kódja: 8A62) szovjet közepes hatótávolságú, folyékony hajtóanyagú, egyfokozatú ballisztikus rakéta, melyet az OKB–1 tervezőirodában fejlesztettek ki Szergej Koroljov irányításával az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején. Nukleáris robbanófejjel felszerelt, módosított változata az R–5M. Alapjául szolgált több geofizikai rakétának.

Története

A német V–2 ballisztikus rakétán alapuló korai szovjet ballisztikusrakéta-család utolsó tagja. Tervezése 1949-ben kezdődött, miután az R–1 és R–2 rakétákon alapuló R–3 közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta fejlesztését félbehagyták. A 3000 km hatótávolságúra tervezett R–3 meghaladta az akkori szovjet rakétatechnika lehetőségeit, ezért helyette egy szerényebb teljesítményű, 1200 km hatótávolságú új ballisztikus rakéta tervezését kezdték el. Több konstrukciós újdonság is megjelent a rakétánál. Ez volt az első szovjet rakéta, amelynél a tüzelőanyag és a folyékony oxigén számára önhordó, tartályokat alkalmaztak, vagyis a rakéta teherviselő része egy héjszerkezet volt, Az oxidálóanyag-tartálynál nem alkalmaztak hőszigetelést. Ugyancsak újdonság volt az R–1 és R–2 rakétákhoz képest, hogy elhagyták a stabilizátort, bár az aerodinamikai kormányfelületeket meghagyták. Ezzel a rakéta aerodinamikailag instabil lett.

A rakétát kezdetben hagyományos robbanófejjel szerelték fel, egy 1 tonna tömegű repesz-romboló harci részt kapott. Később megjelent a három és öt repesz robbanófejjel szerelt változat is. 1955-ben kezdték el a munkát nukleáris szennyezőanyagot szétterítő harci részen (ld. piszkos bomba).

Hajtóműve az RD–103 folyékony hajtóanyagú rakétahajtómű, Ez az R–1-en használt RD–100-as hajtómű nagyobb tolóerejű változata volt, melyet az OKB–456 tervezőiroda készített.

1953. március 15-én végezték az első kísérleti indítást az R–5-tel Kapusztyin Jar lőtéren. A tesztelés 1955. február 7-gi tartott három fázisban. Ezen idő alatt 34, többségében sikeres indítást végeztek a rakétával.

Az SZKP KB és a Szovjetunió Minisztertanácsa 1955. április 16-i közös rendeletében a rakéta fejlesztését befejezettnek nyilvánították, a sorozatgyártás alatt lévő 12 rakéta építését pedig felfüggesztették. A hagyományos robbanófejjel szerelt R–5-t nem rendszeresítették.

Már az R–5 tesztelése alatt elkezdték a rakéta továbbfejlesztését, melynek eredménye a nukleáris robbanófejjel felszerelt R–5M lett. A nukleáris robbanófejjel felszerelt ballisztikus rakéta ötlete már 1951-ben felmerült a szovjet vezetésben. Már az R–2-es rakétát is el akarták látni nukleáris robbanófejjel, de akkor az a terv nem valósult meg. A Szovjetunió Minisztertanácsa és az SZKP KB 1953. december 17-i 2962-1274 számú rendeletében határozott az atomtöltettel felszerelt ballisztikus rakéta létrehozásáról az RDSZ–4 nukleáris fegyver (atombomba) felhasználásával. Egy évvel később, 1954. április 20-án pedig a szovjet vezetés az R–5 rakéta nukleáris robbanófejjel történő felszereléséről rendelkezett.

A módosított, R–5M jelzésű rakéta (GRAU-kódja: 8K51) új irányítórendszert kapott, továbbá az üzembiztonság növelése érdekében a fontos berendezéseket megkettőzték, egyeseket háromszorozták. A megváltozott fejrész miatt megnövelték az aerodinamikai kormányok felületét.

Az R–5M fejlesztői tesztelése 1955. január 21-én kezdődött és 1956 februárjáig tartott Kapusztyin Jar rakétakísérleti-lőtéren. 14 indítást hajtottak végre, ezek közül csak egy volt sikertelen. Az állami teszteket 1956 januárjában és februárjában hajtották végre. Ennek során négy indítást végeztek atomrobbanófej-makettekkel, valamint további egy indítást éles nukleáris töltettel. Utóbbit Bajkal fedőnévvel hajtották végre és az R–5M rakétát 1956. február 2-án indították Kapusztyin Jarból. A 80 kt-ás nukleáris töltet Kazahsztán területén, Aralszktól (ma: Aral) kb. 200 km-re északra robbant fel.

Az R–5M ballisztikus rakétát 1956. június 21-én rendszeresítették a Szovjet Hadseregnél. Sorozatgyártása a dnyipropetrovszki 586. sz. gyárban (napjainkban: Déli Gépgyár) folyt. Összesen 48 darab sorozatgyártású R–5M rakétát készítettek.

Alkalmazása

A hagyományos robbanófejjel felszerelt első változatát nem állították szolgálatba.

R–5 típusú rakétát használtak az 1961. október 9-én végrehajtott Grom művelet során is, amikor egy 40 km magasságban végrehajtott nukleáris robbantás fizikai jellemzőit vizsgálták.

Kísérleti változatok

M5RD

A fejlesztés alatt álló R–7 ballisztikus rakéta vezérlő rendszereinek repülési tesztjeihez használt változat. Két sorozatban 5–5 rakétát indítottak 1955 júniusa és szeptembere között. Ezek között három indítás során a harci rész különféle hőszigetelési megoldásait is tesztelték.

R–5R

A rakéták sebességének mérésére fejlesztett cm-es hullámhosszú impulzus üzemű rádiólokátorok teszteléséhez használt változat. Ugyancsak vizsgálták velük a rakétahajtóművekből távozó gázsugárnak a rádióhullámok visszaverésére gyakorolt hatását, valamint a rakéta-hajtóanyaghoz kevert, gázionizációt csökkentő adalékanyagok hatékonyságát. Négy kísérleti rakétát készítettek, ebből hármat használtak fel 1956. május-júniusban.

Geofizikai rakéták

R–2A (balra) és R–5A (jobbra) rakétaszondák a Kapusztyin Jar rakétalőtéren

R–5A

Az R–5M-en alapuló geofizikai rakéta, melyhez visszatérő műszerblokk-egységet dolgozott ki az OKB–1 tervezőiroda. A rakétát a légkör felső rétegének 500 km-es magasságig történő kutatása és tanulmányozása céljából készítették. Emellett az OKB–1 űrkutatási programjainak kísérleteihez is felhasználták, többek között egyes indításoknál kutyát is szállított a rakéta. Az R–5A geofizikai rakétákat Kapusztyin Jarból indították 1958–1961 között.

R–5V

A felső légkör kutatásához 1963-ban kifejlesztett rakétaszonda. Az ezzel végzett kísérleteket elsősorban az OKB–1 tervezőirodánál fejlesztett 7K űrhajók tervezéséhez szolgáló aerodinamikai és hőtani modellezéshez használták fel. Először 1964. szeptember 21-én indították. 1964–1971 között 12 indításra került sor. Ezek közül kettő sikertelen volt, kettőt pedig az Interkoszmosz együttműködés Vertyikal kutatási programjának keretében hajtottak végre.

Források

  • Alekszandr Zseleznyakov: 100 lucssih raket SZSZSZR i Rosszii, Jauza Kiadó, Moszkva, 2016, ISBN 978-5-9955-0823-6, pp. 102–104.