Remete (vallás)
Remete (ógörögül: ἐρημίτης <sivataglakó>, latinul: eremita) magányosan, a világtól elvonultan élő személy.
A világtól elvonult ember, aki vezeklés vagy vallásos elmélkedés céljából pusztai (sivatagi) vagy erdei, hegyvidéki (barlang, sziklatető) magányban él. Csendes magányában nemcsak lelkileg, hanem testileg is igyekszik Isten jelenlétébe helyezni magát (teljes önátadás). Később közösségekbe tömörültek, így jöttek létre a szerzetesrendek.
Átvitt értelemben mondjuk remetének az elvonultan élő, magányt kedvelő embert is. Rousseau-t az ermenonville-i remeteként, az idős Kossuthot turini remeteként emlegették.
Kereszténység
Kezdetek
Az első keresztény remeték, az anakhóréták a 3-4. században az egyiptomi sivatagban éltek lazább közösségben (Remete Szent Antal, Remete Szent Pál). Az aszkézis különféle nemeit gyakorolták.
Nyugaton
Nyugaton a 4. században vált ismertté Remete Szent Antal élete. Ebben az időben már számos remete élt Itáliában, Galliában és a környező szigeteken.[1] Benedek, Jeromos maga is élt remeteként.
A középkor folyamán is számosan alapítottak remete közösségeket.[1] A 13. század közepén IV. Sándor pápa utasítására gyűjtötték egybe az itáliai remetéket, akik megalapították Ágoston remetéinek rendjét (Ordo eremitarum S. Augustin), amely Ágoston-rendként vált ismertté.
Magyarországon a pálosok is remetékből szerveződtek renddé. A 13. század elején nagy számú remete élt a Mecsek és a Pilis erdőségeiben. A mecseki remetéket a pécsi püspök összegyűjtötte és 1225 körül a Patacs-hegyen kolostort építettek számukra.[2]
Keleten
Keleten azt az aszkétát vagy monachoszt jelentette, aki valahol magányban élt, a hagyományos keresztény normáknak megfelelően.[1]
A reclusus a 4. században terjedt el Keleten. Ők befalazott kis házban vagy cellában éltek, amit soha nem hagytak el.
Az "oszlopos szentek" (sztiliták) az aszkézist szintén rendkívüli módon gyakorolták. Oszlopos Szent Simeon harminc évig élt egy oszlop tetején.
Szt. Vazul a remete életformát kifejezetten ellenezte, mivel nekik nincs alkalmuk Jézus egyik legnagyobb parancsa, az embertársi szeretet gyakorlására.[1]
A 692-es trullói zsinat előírása szerint a magányra hivatottnak elvonulása előtt legalább három évet monostori közösségben kellett élnie.[1]
Remete regulák
A nyugati kereszténységben a regulákban négy nagy korszak különböztethető meg:[1]
- A Regula Grimlaici – a kezdetektől a 10. századig.
- A 10. századtól a reneszánsz korig a félremete rendek a Benedek-, Ágoston- és Ferences regulát fogadták el ás alkalmazták az életükre.
- A reneszánsztól a francia forradalom koráig az új remete rendek függetlenednek az ősi rendek szellemétől.
- A francia forradalom és felvilágosodás korától napjainkig a remetecsoportok saját konstitúcióik szerint élnek.
Más világvallások
A keleti vallásokban (főleg a buddhizmusban és a hinduizmusban) is találunk remete életformát.
- sramana (buddhizmus)
- szádhu, szannjászi, jógi (hinduizmus)
Kapcsolódó cikkek
Források
- Magyar nagylexikon (15. kötet – Pon–Sek), Magyar Nagylexikon Kiadó – Budapest 2002. ISBN 963 9257 14 1
