Vallon Légió

Nem tévesztendő össze a következővel: Vallon Gárda.
Vallon Légió
(Légion Wallonie, Wallonischen Legion)
A légió zászlaja (nem hivatalos)
A légió zászlaja (nem hivatalos)
Dátum 1941 július – 1945. május 3.
Ország  Belgium
Típus Önkéntes haderő
Méret Hadtest
Parancsnokok
Híres parancsnokok Léon Degrelle,
Lucien Lippert
Jelvények

Kultúra és történelem
Háborús részvétel

Második világháború

Léon Degrelle 1937-ben.

A Vallon Légió (franciául: Légion Wallonie, szó szerint Vallónia Légió, németül: Wallonischen Legion) a Harmadik Birodalom által megszállt Belgiumban, a Waffen-SS által regrutált katonai egység, amelyet vallon nemzetiségűek alkottak és a Wehrmacht oldalán harcolt a keleti fronton, a Szovjetunió ellen.

Konkurense volt a Flamand Légiónak. A vallon kollaboránsok szándékosan acélból működtek közre saját katonai egység létrehozásában, hogy ne kelljen a flamandoknak alárendelődniük, mivel a korábban vallon vezetésű Belgiumban a német megszállók a velük rokon flamandoknak adtak nagyobb előnyöket.

A szervezést a vallon Rexista Párt és vezetője Léon Degrelle irányították, hogy minél több előnyt szerezzenek a flamandokkal szemben a németeknél. Degrelle már az 1940 májusi inváziót követően tervezte egy Belga Légió felállítását, ám miután látta, hogy a németek a flamandoknak kedveznek és saját katonai egységük alakult ki, ezért döntött a Vallon Légió kialakítása mellett, félve, hogy a Belga Légióban a flamandoknak jutna a vezető szerep.

A Vallon Légió hivatalos megnevezése a Wehrmachtban 373. gyalogsági zászlóalj volt. Még maga Degrelle is beállt a soraiba, sőt sokkal fontosabbnak tartotta a Rexista Pártnál is. A légió 1942 februárjától már harcolt a Szovjetunióban, de nehezen tudta veszteségeit pótolni, mivel nem sokan álltak be Belgiumban a soraiba.

1943 júniusában az SS-Sturmbrigade Wallonien nevű osztagba integrálták, mígnem az egységet a Korszun és Cserkaszi között fekvő katlanban a szovjetek megsemmisítették 1944 februárjában.

A légiót sikerült fenntartani belga és francia kollaboránsokkal, valamint spanyol önkéntesekkel. Előbbiek Belgium 1944-es felszabadítása után menekültek el az országból. Ezek SS-Freiwilligen-Grenadier-Division Wallonien néven harcoltak tovább az előre törő szovjet csapatok ellen Északkelet-Németországban, majd 1945 áprilisában kapituláltak a brit csapatok előtt.

Előzmények

A második világháború kezdete előtt több belga párt is szimpatizált a náci Németországgal. Vallóniában a legnagyobb ilyen frakció a Rexista Párt volt, amely főleg az antikommunizmus szellemében találkozott a náci ideológiával és az 1936-os választásokon jelentős, 11 és fél százalékos eredményt ért el. 1939-ben a párt támogatása visszaesett és az az évi választásokon már nem érte el az 5%-ot sem.[1]

Az inváziót követően a németek Belgiumot és Észak-Franciaországot közös katonai irányítás alá vonták. A katonai kormányzat főleg a belga politikai és társadalmi elittel működött együtt, azon belül is leginkább a flamandokkal, így a Rexista Párt perifériára szorult.[2]

A légió létrehozása

Propaganda célzatú toborzó plakát francia nyelven, amely a bolsevizmus elleni harcra szólítja fel a vallonokat.
Propaganda célzatú toborzó plakát francia nyelven, amely a bolsevizmus elleni harcra szólítja fel a vallonokat.

A Rexista Párt igyekezett minél jobban a megszállók kegyeibe férkőzni és kitúrni a flamandokat. 1941. január 1-jén bejelentette Degrelle, hogy a pártja minden elképzelhető dologban támogatja a németeket. A Barbarossa hadművelet megindulásakor jó lehetőséget látott politikai tőke kovácsolására, amellyel növelhette volna a párt presztízsét.[3] A rivális Flamand Légió szervezése is csaknem egy időben folyt, s a két nemzetiség kollaboránsai közötti vetekedés ellehetetlenítette a közös Belga Légió létrehozását, mely lehetőséget a Rexista Párt még korábban javasolta.[4]

A párt júliusban jelentette be a Vallon Légió szervezését, amit Vallóniai Szabad Hadtest-nek (franciául: Corps Franc Wallonie) is neveztek a sajtóban. A Wehrmacht tisztek azonban igen erősen beleszóltak a szervezésébe, ellentétben a Flamand Légió vagy a Holland Önkéntes Légió létrehozásakor több szabadságot adtak a holland és flamand kollaboránsoknak. A náci fajelméleti „szakemberek” ugyanis nem tekintették eléggé germánnak a vallonokat, így nem is számítottak túl megbízhatónak, hogy a Waffen-SS soraiban szolgáljanak.[3] A megalázó bánásmód nem sokak számára tette vonzóvá a légiót, ezért Degrelle önként jelentkezett, hogy reklámot csinálhasson az egységnek, mint aki magánszemélyként „példát mutat” a vallonoknak. Augusztusig 850 önkéntest sikerült kiállítani, így az egység elérte a zászlóalj méretű létszámot.[5]

A légió Németországba, a kelet-poroszországi Meseritzbe került kiképzésre. Degrelle az egykori Burgundi Hercegség zászlajában levő vörös színű, recés andráskeresztet tette meg az egység szimbólumának, de nem lett hivatalosan elfogadva. Az egyenruhájukon, amely egyezett a Wehrmachtnál rendszeresített uniformissal, a pajzsformájú jelzésben a belga fekete-sárga-vörös trikolór volt, felette a Wallonie felirat.

Az állomány javarésze rexista káderekből kerültek ki, többen szolgáltak már a belga királyi hadseregben illetőleg a párt fegyveres osztagaiban. A pártpropaganda leginkább német háborús erőfeszítések antikommunista célzatát hangsúlyozta, mely így összeegyeztethető a belga hazafisággal és a katolicizmussal is.[6]

A légiónak viszont számos belső problémával kellett szembesülnie: sokan nem voltak hajlandók Hitlerre felesküdni, többeket pedig az orvosi vizsgálatok találtak alkalmatlannak katonai szolgálatra. Emiatt közel egyharmadát a légió állományának már 1941 októberében visszavitték Belgiumba.[7]

A további kiképzéseket a légió a kelet-ukrajnai Donyeckban kapta, ahol rutinszerű katonai feladatokat látott el.[8]

Katonai részvétel

Kezdetben csak jelentéktelenebb hadműveleteket végeztek a vallon legionáriusok Ukrajnában, így a partizánok ellen kellett harcolniuk, de vannak feltételezések arról, hogy részesei voltak az SS civilek ellen végrehajtott bűncselekményeiben is.[9]

Szolgált egy időben a Légió a háborúban aktívan résztvevő román hadsereg alatt, majd a Wehrmacht 100. vadászhadosztálya alá rendelték.[10] 1942. február 28-án vívta első, jelentősebb összecsapását a Vörös Hadsereggel Donyeck közelében. A harcok és a betegségek annyira megtizedelték a légiót, hogy már az első hónapokban 150 főre csökkent a létszáma.[11] A veszteségek ezt követően is, 1942-ben csak fokozódtak.[12]

A Vallon Légió 1942 júliusában a Don-kanyarba, majd onnan a kaukázusi frontra került. Bár az állományát eddigre feltöltötték egy újabb, Belgiumból jövő utánpótlással, de egyik alkalommal egyetlen hadművelet során több mint 850 embert vesztettek és a harcokban személyesen részt vevő Degrelle is súlyosan megsebesült.[13] Novemberre a légió állománya már csak 187 fő volt.[13]

Hogy a veszteségeket pótolni tudják egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a toborzásra, ezért a belépési korhatáron is lazítottak.[13] 1942 februárjában kezdődött a második regrutálás, amikor is 450 embert sikerült összegyűjteni, szintén elsősorban a Rexista Pártból és annak is leginkább az ifjúsági szárnyából, illetőleg a fegyveres osztagokból. A harmadik toborzási kampány novemberben indult, akkor már 1700 embert sikerült bevonni, s ugyancsak jelentős számban rexista tagokat. A párttagság állományának csökkenése a párt erőteljes meggyengülését vonta maga után, amely így nem tudott aktívan hozzájárulni a belga politikához és kiesett a fontos tervezetekből. Próbálkoztak újoncokat toborozni a még 1940 elfogott és azóta is német fogságban levő belga hadifoglyok között, de csak 140 embert sikerült csatlakozásra bírni.[14][13] Degrelle mégis hatékonyabb politikai eszköznek tekintette a légiót, mint a pártot, ezért már sokkal nagyobb hangsúlyt is helyezett rá.[12] Amikor nem tudott a párt saját soraiból beszervezni embereket, főleg a háború második felében, az önkénteseket kalandorokból, semmirekellőkből és munkanélküliekből toborozták, akik nem láttak más esélyt a megélhetésre.[15]

Degrelle törekvései rá nézve persze nem voltak eredménytelenek, hisz sikerült felértékelnie magát a német vezetők, különösen Himmler szemében. 1942 első felében tett katonai szolgálataiért előléptették, sőt a Vaskeresztet is elnyerte,[16] majd 1943-ban, külföldi önkéntesként egyedülálló módon a Vaskereszt Tölgyfaleveles Lovagkeresztjének is tulajdonosa lett.[13]

A vég

1942 végén Himmler elismerte a germán faj részének a vallonokat, ezzel megkezdődött a Vallon Légió teljes beintegrálása a Waffen-SS-be. A légiót dandárrá szervezték, létszáma 2000 fő volt, s a neve hivatalosan SS-Sturmbrigade Wallonien lett.[17][18] A továbbiakban viszont már nem lehetett kapcsolat a dandár és a Rexista Párt között.[18] Degrelle is 1943-ban nagyrészt pártját népszerűsítő körúton volt Németországban.[19]

1943 novemberétől a rohamdandár a Dnyeper és Kárpátok között zajló offenzívában vett részt. Az SS Viking páncéloshadosztály alatt harcolva a Korszun és Cserkaszi közti katlanban harapófogóba került, s a harcokban állománya 70%-át elvesztette:[20] csupán 632 ember maradt meg.[21] Elesett a parancsnok, Lucien Lippert is.[22] A vallon önkéntesek másik különítménye az ún. Tannenberg-vonal védelmében harcolt Észtországban, 1944 júniusában, s szintén súlyos veszteségeket szenvedett. A vallon kollaboránsokat a németek nagyra tartották, főleg a Cserkaszinál elszenvedett veszteségeik miatt és a propaganda is felkarolta történetüket. A visszatérő túlélők Brüsszelben és Charleroi-ban nagy katonai felvonuláson vettek részt, amelyre a német alakulatok, a látvány fokozása végett, páncélozott harcijárműveket is kölcsönadtak nekik.[22] Lippert halála után Degrelle lett a parancsnok.

Degrelle (középen) üdvözli a felvonuló vallon önkénteseket Charleroi-ban (1944. április 1.).

A normandiai partraszállást követően a szövetséges csapatok gyorsan elérték Belgiumot. A vallon önkéntesek ekkor Frankföldön tartózkodtak, de gyorsan áttelepítették őket a Narva mellé, ahol addigi ellenlábasaikkal, a flamandokkal kellett harcolniuk együtt a szovjet csapatok ellen.[23]

A szövetséges bevonulást követően Degrelle besoroztatta a Belgiumból elmenekült kollaboránsokat a dandárba, amelynek sikerült hadosztályi státuszt kieszközölnie. 1944 októberében létrejött az új egység 28. SS-Freiwilligen-Grenadier-Division Wallonien. A létszám növelése érdekében francia kollaboránsokat, illetve a spanyol-portugál Kék Hadosztály hátra maradt katonáiból szervezett egységet, a Kék Légió-t osztották még be.[20][21][22]

1945 elején a vallon-francia-spanyol egység Pomeránia védelmében harcolt az oroszok ellen. Egy hónapon belül 700 főre csökkent a létszáma. Ebből további 650 fő esett el, amikor támadást intéztek az ellenség hídfője ellen, az Odera folyónál.[24] A túlélők ezután Schleswig-Holsteinba illetve Dániába kerültek evakuálásra. Degrelle még találkozott Himmlerrel Plönben, de mivel parancsot nem kapott tőle, ezért Norvégiába menekült.[25] Az egykori Vallon Légió maradéka megadta magát az angoloknak Lübeck mellett, hogy elkerüljék a szovjet hadifogságot.

Parancsnokok

Utóélete

Degrelle Norvégiából Spanyolországba távozott. Távollétében halálra ítélték.[22] 1994-ben hunyt el Málagában.[26]

Az általa kreált Vallon Légióban 7-8 ezer ember fordult meg fennállása alatt,[megj 1][27] de egyszerre 2000 embernél több nem fordult meg a harcokban. Mintegy 1337 fő esett el a keleti fronton, sokan kerültek továbbá fogságba.

A háború után nem történtek felelősségre vonások, csupán átnevelési és képzési programokon vettek részt a valamikori tagok. 1992-ben még legalább 1000 egykori tagja élt a légiónak. Sokan nem bánták meg a légióban tett szolgálatot, mondván nem tudtak a nácik háborús és emberiségelleni bűntetteiről.[28]

Jegyzetek

  1. ↑ Wouters, Nico (2018): Belgium. In Stahel, David. Joining Hitler's Crusade. European Nations and the Invasion of the Soviet Union, 1941. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 978-1-316-51034-6. 261. o.
  2. ↑ Wouters 2018: 262–263. o.
  3. ↑ a b Wouters 2018: 266. o.
  4. ↑ Aron, Paul−Gotovich, José (2008): Légion Wallonie. Dictionnaire de la seconde guerre mondiale en Belgique. Dictionary of the Second World War in Belgium. Brüsszel: André Versaille. ISBN 978-2-87495-001-8. 243. o.
  5. ↑ Wouters 2018: 267. o.
  6. ↑ Wouters 2018: 266-268. o.
  7. ↑ Wouters 2018: 270. o.
  8. ↑ Aron−Gotovich 2008: 244. o.
  9. ↑ Завадский Р. В. Своя чужая война. Дневник русского офицера вермахта 1941–1942 гг./ред.-сост. О. И. Бэйда. — М.: Содружество «Посев», 2014. — 232 с., ил. || Zavadskii R. V. War for an Alien Cause. Diary of Russian officer of the Wehrmacht, 1941–1942 / ed. Oleg Beyda
  10. ↑ Littlejohn, David (1972): The Patriotic Traitors. A History of Collaboration in German-occupied Europe, 1940-45. London: Heinemann. ISBN 0-434-42725-X. 168. o.
  11. ↑ Plisnier, Flore (2011): Ils ont pris les armes pour Hitler: la collaboration armée en Belgique francophone. They Took Up Arms for Hitler: Armed Collaboration in French-speaking Belgium. Brüsszel: Renaissance du Livre. ISBN 978-2-5070-0361-6. 100. o.
  12. ↑ a b Wouters 2018: 271–272. o.
  13. ↑ a b c d e Littlejohn 1972: 169. o.
  14. ↑ Plisnier 2011: 101. o.
  15. ↑ Wouters 2018: 286. o.
  16. ↑ Littlejohn 1972: 168. o.
  17. ↑ Wouters 2018: 272. o.
  18. ↑ a b Littlejohn 1972: 176. o.
  19. ↑ Littlejohn 1972: 176–177. o.
  20. ↑ a b Wouters 2018: 273. o.
  21. ↑ a b Littlejohn 1972: 177. o.
  22. ↑ a b c d Aron−Gotovich 2008: 245. o.
  23. ↑ Littlejohn 1972: 179. o.
  24. ↑ Littlejohn 1972: 181. o.
  25. ↑ Littlejohn 1972: 181–182. o.
  26. ↑ Leon Degrelle, Fascist Leader In Belgium, 87 (The New York Times)
  27. ↑ Wouters 2018: 274. o.
  28. ↑ Bailly, Michel (1992): Sur la réinsertion des survivants de la Légion Wallonie (Le Soir)

Megjegyzések

  1. ↑ Ugyanennyi volt nagyjából a Flamand Légióban szolgált egyének száma is.

Irodalom

  • Conway, Martin (1993): Collaboration in Belgium. Léon Degrelle and the Rexist Movement, 1940-1944. New Haven: Yale University Press. ISBN 978-0-3000-5500-9.