Francisco Franco
| Francisco Franco | |
 | |
| Franco 1936-ban | |
| A Spanyol Állam caudijjója | |
| Hivatali idő 1939. április 1. – 1975. november 20. | |
| Előd | Manuel Azaña (elnök) |
| Utód | I. János Károly spanyol király |
| A Spanyol Állam 68. miniszterelnöke | |
| Hivatali idő 1939. február 5. – 1973. június 8. | |
| Előd | Juan Negrín |
| Utód | Luis Carrero Blanco |
| Katonai pályafutása | |
| Csatái |
|
| Született |
1892. december 4. Ferrol |
| Elhunyt | 1975. november 20. (82 évesen) Madrid |
| Sírhely | Grave of Francisco Franco at Mingorrubio Cemetery |
| Párt | Falange Española Tradicionalista y de las JONS |
| Szülei |
Pilar Bahamonde y Pardo de Andrade Nicolás Franco Salgado-Araújo |
| Házastársa | Carmen Polo |
| Gyermekei | Carmen Franco, 1st Duchess of Franco |
| Foglalkozás |
|
| Iskolái | Toledói Gyalogosakadémia (–1910) |
| Halál oka | szívelégtelenség |
| Vallás | katolicizmus |
| Díjak |
|
 | |
| Francisco Franco aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Francisco Franco témájú médiaállományokat. | |
Francisco Franco, teljes nevén Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade (Ferrol, 1892. december 4. – Madrid, 1975. november 20.) spanyol katonatiszt, a spanyol polgárháborúban a nacionalista erők egyik vezetője, 1939–1975 között Spanyolország államfője (Caudillo), valamint 1973-ig miniszterelnöke is. Hosszú és gyakran véres diktatúrája az olasz fasizmushoz nagyon hasonló falangizmus jegyében működött.
Gyermek- és ifjúkora
A galiciai Ferrolban született, amelyet 1938-1982 között hivatalosan El Ferrol del Caudillonak neveztek,[1] utalva Franco Caudillo de España por la gracia de Dios, azaz „Isten kegyelméből Spanyolország vezére” titulusára. Családja kisnemesi eredetű volt, és tengerész hagyományokkal bírt. Apja is itt szolgált: Francisco gyermekkorának meghatározó élménye volt apja csapodársága és az ezzel éles ellentétben álló, odaadó anyai szeretet. Eleinte a családi hagyományt követve a haditengerészethez kívánt beállni, de a spanyolok amerikaiaktól elszenvedett megalázó vereségét (1898) követő leépítések nyomán az itt betölthető pozíciók száma csökkent. Franco így a szárazföldi haderőhöz csatlakozott.
Felfelé a ranglétrán
A toledói Gyalogos Akadémia elvégzése után a csendes ferroli helyőrségre került két évre Spanyolországban, majd az első adandó alkalommal kérelmezte áthelyezését Marokkóba. A spanyolok kísérlete a protektorátus megszállására lehetőséget biztosított az ambiciózus Franco számára a ranglétrán való felemelkedésre a csatákban tanúsított bátorság révén. (Akkoriban az a mondás járta a hadseregben, hogy a súlyos veszteségekkel járó, kemény összecsapásokban részt vevő tisztekre la caja o la faja, azaz koporsó vagy tábornoki díszszalag várt.) Franco hamarosan precíz és rettenthetetlen tiszt hírébe került, és a gyorsabb előmenetel érdekében csatlakozott a Regulares gyarmati csapatokhoz. 23 évesen súlyosan megsérült egy kisebb ütközetben El Biutz mellett, és bár a hőn vágyott, vitézségért kapható legmagasabb spanyol kitüntetést (Cruz Laureada de San Fernando) nem kaphatta meg, a spanyol hadsereg legfiatalabb őrnagyává nevezték ki.
Visszatért Spanyolországba, és találkozott a rendkívül karizmatikus José Millán Astray-jal, aki a Francia Idegenlégió mintájára hamarosan megalapította a Legión Extranjerá-t, amelynek Franco a második embere lett. 1921-ben a spanyol hadsereg óriási vereséget szenvedett az Abd el-Krim és testvére által vezetett marokkói riff törzsektől. A Légió, ha a gyakorlatban nem is, de szimbolikusan legalább megmentette a marokkói spanyol uralmat Melilla megtartásával. Ezredessé előléptetve Franco vezette Alhucemasnál a partraszállás első hullámát. Ez az Abd el-Krim törzsi területen indított támadás a vele párhuzamosan délről felvonuló francia erőkkel együtt megpecsételte a rövid életű Riff Köztársaság sorsát. A legfiatalabb európai tábornokként 1926-ban a frissen alapított Összfegyvernemi Hadi Akadémia igazgatójává nevezték ki Zaragozában, ahol a kadétokat a Marokkóban alkalmazott brutális irreguláris harc elsajátítására képezték.
Politikai szerepvállalás
A királyság 1931-es megdöntésekor Franco mindjárt ambivalens álláspontra helyezkedett a köztársasággal szemben, nem akarván pályafutását veszélybe sodorni. Még hőn szeretett Hadi Akadémiája bezárásának keserű piruláját is le kellett nyelnie, arról nem is beszélve, hogy áthelyezték A Coruñába és a Baleár-szigetekre azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy távol tartsák a többi potenciálisan nem lojális elemtől. Mivel a Köztársaság nem tudta teljesíteni mindazt a népi igényt, amit ígéreteivel önmaga támasztott, és mivel a baloldal szétforgácsolódott, 1933-ban erős jobboldali kormány került hatalomra. Amikor Észak-Spanyolország bányászai a következő évben hatalmas lázadást robbantottak ki, Franco biztosította, hogy a gyarmati erők felvonuljanak a felkelés letörésére, akik ugyanolyan kegyetlen módszereket használtak a lázadók ellen, mint a marokkói törzsek elleni harcban. Miután így „megmentette” Spanyolországot, a lehető legnagyobb jutalomban részesült: kinevezték a vezérkar főnökévé.
Polgárháború és hatalomátvétel
A baloldali pártok okultak az eseményekből, és egységes frontot hoztak létre az 1936 tavaszára kiírt választásokra, ez igen csekély mértékben, de maga mögé utasította a jobboldalt. Francót ekkor a Kanári-szigetekre helyezték át, így személy szerint nem vehetett részt a Köztársaság megbuktatására létrejött államcsíny megszervezésében. Amint a puccs megtörtént, Marokkóba ment, ahol átvette a parancsnokságot, és hű afrikai csapatai, a fellázadt Spanyol Idegenlégió és a Regulares hamarosan uralták a protektorátust. A puccs több nagyvárosban sikertelen maradt, ezért kirobbant a spanyol polgárháború. A spanyol Nemzetvédelmi Tanács (Junta de Defensa Nacional) 1936. szeptember 29-én kinevezte Franco tábornokot „államfőnek” (Jefe del Estado) (beiktatására október 1-jén került sor), valamint a nacionalista hadsereg főparancsnokává (Generalísimo). Sikeresen kovácsolta össze az egyébként teljesen különböző nézeteket valló szélsőjobboldali Falange és a konzervatív karlisták pártjait saját vezetése alatt. Hadseregét a náci Német Birodalom (Condor légió) és a fasiszta Olaszország (Corpo Truppe Volontari) támogatta (a kommunista Szovjetunió által odaküldött csapatok ellenében), és Salazar Portugáliája is nyíltan a nacionalisták mellé állt. A háború hivatalosan 1939. április 1-jén ért véget Madrid elfoglalásával. Franco 1975-ben bekövetkezett haláláig maradt Spanyolország teljhatalmú ura.
Spanyolország a második világháborúban
Spanyolországot keserűen megosztotta, gazdaságát pedig tönkretette a polgárháború, ráadásul Franco kormányzata komoly hangsúlyt helyezett a „győztesek” és „legyőzöttek” megkülönböztetésére, hozzá nem értése miatt viszont nem intézkedett a gazdaság fejlesztése érdekében. Miután kitört a második világháború, Franco csapatai 1940. június 14-én elfoglalták az addig nemzetközi irányítás alatt álló Tangert. Nemsokára találkozott Hitlerrel Franciaországban (Hendaye, október 23.), és tárgyaltak Spanyolország háborúba lépéséről a tengelyhatalmak oldalán (a Gibraltár ellen indítandó Felix-hadműveletben német-spanyol erők vettek volna részt). A Caudillo (Vezér) követelései (Gibraltár Spanyolországhoz csatolása, Francia Észak-Afrika megszerzése és Spanyol-Guinea területének megnövelése mellett, többek közt 16 000 vasúti kocsit és 13 000 teherautót kért), soknak bizonyultak a Führer számára, így nem született egyezség.[2]
Hitler később ezt mondta Mussolininek a tárgyalásokról: „Inkább húzzák ki három-négy fogamat, minthogy én még egyszer tárgyaljak vele!” (Hitler ugyanis közismerten félt a fogászati kezelésektől).[3] A Franco-párti történészek ezt később a Caudillo ravaszsága egyik példájaként emlegették, azt állítva, hogy a spanyol vezér szándékosan állt elő Hitler számára elfogadhatatlan követelésekkel, hogy kimaradhasson a háborúból. A polgárháborúban kivérzett Spanyolország egyébként sem tudott volna hatékony segítséget felajánlani a Birodalomnak. Franco továbbra is szimpatizált a Tengellyel, egészen 1943-ig, amikor a háború mérlege a szövetségesek javára billent át, és a Caudillo teljes semlegességet deklarált.
Franco félt attól, ha katonailag ugyan nem is vesz részt, de nyílt tengely-szimpátiája is elég okot adhat ahhoz, hogy Spanyolországot is megtámadják az amerikaiak és az angolok. Addig a német haditengerészet számára biztosított kikötési lehetőségeket, és 1941-ben hozzájárult a „Kék Hadosztály” (División Azul) keleti frontra küldéséhez, hogy a Szovjetunió ellen harcoljon. A katonák itt elvileg önkéntesek voltak, akiket a spanyol Falange egységpárt soraiból toboroztak, és a francoista propaganda szerint modern „keresztesekként” harcoltak a bolsevizmus réme ellen. A gyakorlatban az önkéntesek toborzását megnehezítette a német veszteségek híre, így az alakulat tagjai főként kényszertoborzással kerültek ki a frontra, s elsősorban olyan polgárháborús veteránokat kényszerítettek Oroszországba harcolni, akik az ellentétes oldalon álltak annak idején. A hadosztályból sokan dezertáltak, és a Gulag-táborok nyelték el őket.[4]
A falangista Spanyolország
A világháború után egy ideig Spanyolország kénytelen volt elszenvedni az elszigeteltségből adódó hátrányokat, amelyek az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia által bejelentett kapcsolatmegszakításból származtak. A nyugati demokráciák ugyanis nem szimpatizáltak Franco világháború során tanúsított, németekhez húzó magatartásával. A helyzet a hidegháborúig maradt így, akkor ugyanis stratégiai helyzete miatt az USA kereskedni kezdett Spanyolországgal, sőt katonai szövetségre is léptek. Így kezdődött az ún. „spanyol csoda”, ami az autarkiából a nemzetközi piacgazdaságba integrálta Spanyolországot. Még az ENSZ-be is felvették az államot 1955-ben. Franco mindezek ellenére szinte sosem hagyta el Spanyolország területét.
Minthogy Francónak nem volt szilárd ideológiai háttere, a támogatást a nemzeti szindikalistáktól (falangisták) és a katolikus egyháztól várta. Pártja, a Nemzeti Mozgalom (Movimiento Nacional) annyira heterogén volt, hogy alig-alig volt nevezhető valódi pártnak, az olyan sziklaszilárd ideológiai bástyáktól, mint a német NSDAP, pedig fényévekre távol állt. Mindenesetre a mozgalmat továbbra is falangistának nevezték, a tagok pedig kék ingben jártak. A fasiszta-náci karlendítéses tisztelgést a II. világháború után nem használták. Fajelméletet nem hirdettek.
A „falangista” Spanyol Állam (Estado Español) alapjában konzervatív hagyományokon nyugvó, autoritárius jobboldali ország volt, a legfontosabbnak a rendet és biztonságot tartotta, ám más tekintetben nem rendelkezett egységes elképzelésekkel. Amíg Franco hatalmon volt, a nem kormánypárti szakszervezeteket és az egyéb politikai ellenfeleit (az anarchistáktól kezdve a kommunistákon és a liberálisokon át a kisebbségi, baszk és katalán nacionalistákig terjedő széles skálán) kíméletlenül elnyomták. Minden városban jelen volt a paramilitáris politikai csendőrség, a Guardia Civil, amelynek párosával járőröző géppisztolyos tagjai a legfőbb rendvédelmi szervet jelentették.
Franco gyarmati politikája
Franco államfősége idején a spanyol gyarmatokat igyekezett megtartani. Mivel jó kapcsolatokat ápolt a nyugati hatalmakkal, ezt főként békés úton tette, és nem bocsátkozott hosszadalmas, véres háborúskodásba.
Érdekesség, hogy a Szovjetunió kelet-európai térnyerését viszont erőteljesen ellenezte, és már 1948 őszén felszólalt Lengyelország, Románia és Magyarország kapcsán. 1956-ban kész volt fegyveres segítséget is nyújtani, de ez logisztikai okok miatt meghiúsult.[5]
1959-ben Spanyol Guineát két tengerentúli tartománnyá szervezték át, és a következő évben három helyi képviselőt bejuttattak az egyébként jelentéktelen szerepű spanyol országgyűlésbe. A helybéliek azonban függetlenséget követeltek, és az ENSZ is a kiürítést támogatta. 1963-ban Egyenlítői-Guinea néven autonómiát kapott, majd 1968-ban elnyerte a teljes függetlenséget. 1969-ben az addig ott élő kb. 6000 spanyol is elmenekült az európaiak ellen zajló agresszív tüntetések miatt.
A foszfátokban rendkívül gazdag Spanyol Szaharát (ma Nyugat-Szahara) 1961-ben spanyol tartománnyá nyilvánították, és bár az ENSZ már 1963-ban a felszabadítandó területek közé sorolta, a spanyol hadsereg nem távozott hosszú ideig. A hetvenes években kiújult a helyi ellenállási mozgalom, amelyet Algéria is támogatott. Ez véres összecsapásokhoz vezetett. Spanyolország 1973-tól kezdve támogatta a terület belső önkormányzatát, remélve, hogy továbbra is gazdasági befolyást gyakorolhat felette. A Caudillót alig egy hónap választotta el a haláltól, amikor a marokkói haderő megtámadta Spanyol Szaharát, és megkezdődött a gyarmatlakó spanyolok evakuálása. 1976-ra a spanyolok végleg távoztak a területről, amelyet azután Mauritánia és Marokkó osztott fel egymás között.
Ceuta, Melilla és a Kanári-szigetek mind a mai napig Spanyolországhoz tartoznak.
Az államforma és az utódlás kérdése
1947-ben Franco Spanyolországot monarchiává nyilvánította, de uralkodót nem nevezett ki. Bár királypárti volt, a trónt üresen hagyta. Ő maga de facto koronázatlan királynak volt tekinthető: az általa viselt rang és egyenruha csak a spanyol királyokat illette meg. Rezidenciája a királyi El Pardo palota volt. Formálisan az alábbi címek illették meg: Jefe del Estado (államfő), Generalísimo de los Ejércitos Españoles (a spanyol fegyveres erők generalisszimusza), míg személyes titulusa: por la gracia de Dios, Caudillo de España y de la Cruzada, azaz „Isten kegyelméből Spanyolország és a keresztes hadjárat Vezére”, ami ismét királyi vonatkozással bírt. 1969-ben nagy meglepetésre Bourbon János Károly (Juan Carlos de Borbón) herceget örökösének nevezte ki, és felruházta az újonnan megalkotott Spanyolország hercege címmel. A Caudillo 1973-ban lemondott miniszterelnöki címéről, csak Államvezetőnek és a Generalisszimusznak maradt meg.
Franco két héttel a 83. születésnapja előtt, 1975. november 20-án halt meg, a Falange alapítójának, José Antonio Primo de Rivera halálának évfordulóján. Elképzelhető, hogy orvosaival szándékosan tartatták életben e szimbolikus dátumig. Utóda I. János Károly lett, aki fokozatosan demokratizálta a rendszert, és így Spanyolország 1986-ban csatlakozhatott az Európai Közösségekhez.
Jegyzetek
- ↑ a város hivatalos neve
- ↑ David Wingeate Pike: Franco and the Axis Stigma, London 2008 Palgrave Macmillan, 45. ISBN 978-0-230-20289-4
- ↑ The Goebbels Diaries, ed. Louis P. Lochner (London: Hamish Hamilton, 1948), 25 Oct. 1940, 153.
- ↑ Jason Pipes: 250.Infanterie-Division (angol nyelven). feldgrau.com. (Hozzáférés: 2013. november 18.)
- ↑ Veczán Zoltán: Százezer spanyol önkéntes jött volna '56-ban?. MNO, 2015. október 23. [2018. június 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. június 26.)
Források
- Franco a mult-kor történelmi portálon
- Egy diktatúra lassú halála
- Franco biográfia évszámokban (spanyol)
- La verdad de la valle de los Caídos – Az igazság az Elesettek völgyéről, Franco és Rivera sírhelyéről (spanyolul)
- Polgárháborús és Franco-rezsim alatti tömegsírok Spanyolországban Archiválva 2017. január 29-i dátummal a Wayback Machine-ben
További információk
- Megyery Ella: Franco Spanyolországban; Dante, Bp., 1938
- Vicente Arroyo: Franco Spanyolországa; Szikra, Bp., 1950 (Nemzetközi kérdések)
- V. I. Csernyisev: Franco-Spanyolország az amerikai imperialisták agresszív terveiben; ford. Kozma Géza; Szikra, Bp., 1953 (Nemzetközi kérdések)
- Santiago Carrillo: Mi jön Franco után? / Mai problémák új látószögből; ford. M. Haraszti Zsuzsa, Győri Anna; Gondolat, Bp., 1969
- Gömöri Endre: Franco bomló öröksége; Kossuth, Bp., 1975
- Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése A Franco-rendszer keletkezése és a spanyol munkásmozgalom, 1938–1939; Kossuth, Bp., 1988
- Gömöri Endre: A "vezércsel". Franco és Hitler: a hintapolitika iskolája; Akadémiai, Bp., 1989 (Századunk emlékezik)
- Zoltán Márta: A hadsereg és a demokratizálódási folyamat Spanyolországban Franco tábornok halála után. Katonapolitikai események Spanyolországban a 70-es évek közepétől 1981-ig; MH Humán Szolgáltató Központ, Bp., 1997 (Honvéd tudósok)
- Sheelagh Ellwood: Franco; ford. Horváth Tamás; Akadémiai, Bp., 1997 (Y könyvek)
- Ormos Mária: Mussolini / Harsányi Iván: Franco; Pannonica, Bp., 2001 (Fekete-fehér)
| Elődje: Manuel Azaña (elnök) |
Spanyolország államfője 1939–1975 |
Utódja: I. János Károly (király) |
