1953-as Formula–1 világbajnokság

1953-as FIA Formula–1 világbajnokság
Ferrari 500-as (1975-ben)
Egyéni világbajnok
Alberto Ascari	34,5
← 1952 1954 →

Az 1953-as Formula–1-es szezon volt a 4. FIA Formula–1 világbajnoki szezon. 1953. január 18-ától szeptember 13-áig tartott.

Az első öt célba érkezőnek járt világbajnoki pont (8, 6, 4, 3, 2) és 1 pontot adtak a leggyorsabb körért. A kilencből csak a legjobb négy pontszám számított bele a világbajnokság végeredményébe. A pontokat megosztott autókért egyformán megosztották a versenyzők között, tekintet nélkül arra, hogy ki vezette többet az autót.

Bekerült a versenynaptárba az argentin nagydíj, így ebben az évadban már 9 futamot rendeztek.

Az évadnyitó futamra egy új helyszínen került sor, az 1953-ban először megrendezett argentin nagydíjon, amit az akkor frissen épült Buenos Aires-i pályán bonyolítottak le. A pole-pozíciót a Ferraris Alberto Ascari szerezte meg, aki az egy évvel korábbi eredményeket is beleszámítva sorozatban hetedszerre nyert és futotta meg a verseny leggyorsabb körét. Mindkét teljesítményével máig(!) vezeti az ez irányú statisztikákat. Az argentin világbajnok, Juan Manuel Fangio ebben az évben már visszatért a versenyzéshez, a Maserati csapatnál versenyezve. Első hazai futamán a második helyről rajtolt, de a 36. körben, váltóhiba miatt feladta a versenyt. Ascari mögött a harmadik helyről induló csapattársa, Luigi Villoresi ért a célba, egy kör hátrányban. A negyedik helyről rajtoló, szintén Ferraris Farina már a 31. körben kiesett a versenyből. A harmadik és ötödik helyen befutó két argentin Maseratis, José Froilán González és Oscar Alfredo Gálvez között az első Ferraris évadját kezdő, fiatal (24 éves) Mike Hawthorn ért célba.

A harmadik versenyt (Indianapolist nem számítva a második) a hollandiai Zadvoortban rendezték. Itt újra Ascari szerezte meg a pole-pozíciót. Mögötte ismét Fangio indult, a harmadik helyet újra Farina szerezte meg. Ezt a versenyt is a Ferrarik uralták. Különösképpen, miután José Froilán González 22. körben kiesett, igaz, ő még beülhetett csapattársa, Felice Bonetto autójába. A 36. körben kieső Fangionak már nem volt ilyen lehetősége, így három futammal a szezonkezdet után is pont nélkül állt. A műszaki hibák a Ferrarit sem kerülték el teljesen. Luigi Villoresi a 67. körben kényszerült kiállni annak ellenére, hogy az addig futott leggyorsabb körénél a verseny végéig sem tudott senki gyorsabbat teljesíteni. Az élen Ascari és Farina értek célba, mögöttük egy kör hátrányban González, aki viszont megosztva kapta a négy pontot Bonettoval, így még a negyedik helyen célba érő Hawthorn is eggyel több pontot szerzett nála. Az utolsó pontszerző helyen, már két kör hátrányban, Toulo de Graffenried végzett a Maseratival.

A negyedik futamot a belgiumi Spa-Francorchamps versenypályán rendezték. A pole-pozíciót Fangio szerezte meg. Az 1951-es spanyol nagydíj óta az első eset volt, mikor nem Ferrari indult a pole-pozícióból. Fangiót ennek ellenére tovább üldözte balszerencséje. A 13. körben elfüstölt a motorja, de akkor még cserélt csapattársával, a belga Johhny Claessel, azzal pedig kicsúszott a rendkívül veszélyes belga pályáról, így a negyedik futam után is pont nélkül maradt. A versenyt Ascari és Villoresi fejezték be az élen. A két ferraris mögött két maseratis következett, mindkettő egy körös hátrányban: Onofre Marimon és Toulo de Graffenried. Az utolsó pontszerző helyen Maurice Trintignant ért be egy Gordinivel. Az évben ő volt az első pontszerző, aki nem Ferraris vagy Maseratis volt.

Az ötödik verseny a francia nagydíj volt, ami egy év kihagyás után visszatért az első két évben használt Reims-Gueux-i pályára. A pole-pozíció ismét Ascarié lett. Ezúttal mögötte nem Fangio, hanem a szintén Ferraris Felice Bonetto indult. A harmadik rajtkockában szintén Ferrari állt, Villoresivel a volánnál. Fangio csak a negyedik helyről indult. A Maestro, aki kora legnagyobb edzésmenőjének számított, még soha ezelőtt nem indult a harmadik helynél hátrábbról. A verseny egyébként a Formula–1 addigi történetének legszorosabb versenyét hozta, ugyanis az első négy befutó 5 másodpercen belül volt egymáshoz képest. A szenzációs versenyből ezúttal is egy Ferraris került ki győztesen, a sportágban a második, a Ferrarinál az első szezonját teljesítő, mindössze 24 éves Mike Hawthorn, aki az addig győzni tudó pilóták közül magasan a legfiatalabb volt. Ő volt ezen kívül az első nem olasz vagy argentin győztese Formula–1-es világbajnoki versenynek. A második helyen Fangio futott be. Mivel a leggyorsabb kört is megfutotta, csak egy ponttal kapott kevesebbet a győztesnél. A dobogó harmadik fokára is Maseratis állhatott fel, González személyében. A további két pontszerző a Ferraris Ascari és Farina lett, Villoresi pedig 6.-ként futott be.

A hatodik verseny a Silverstone-ban rendezett brit nagydíj volt. Ascari ismét megszerezte a pole-pozíciót, nyert, és a leggyorsabb kört is megfutotta, igaz, ezt megosztva a Maseratis Gonzálezzel, aki a második helyről indult, de csak a negyedik helyen ért célba. A végeredmény egyébként érdekes, Ferrari-Maserati-Ferrari-Maserati-Ferrari-Maserati lett, név szerint Ascari, Fangio, Farina, González, Hawthorn, Bonetto.

Az évad hetedik futama a német nagydíj volt, a hírhedt Nürburgringen. Bár Ascari ismét az első rajtkockából indult, és a verseny leggyorsabb körét is megfutotta, ezúttal őt érte utol a balszerencse. A 15. körben meghibásodott motorja, és bár autót cserélt Villoresivel, nem tudott pontszerző helyen célba érni. A versenyt Nino Farina nyerte meg, aki ezzel élete utolsó, szám szerint ötödik győzelmét húzta be, és ő lett a sportág legidősebb futamgyőztese, a maga 46 évével. (Luigi Fagioli az 1951-es francia nagydíj győzelmekor 53 éves volt, de azt a futamot Fangio nyerte meg, csak épp miután autót cserélt Fagiolival.) Farina mögött Fangio lett a második, Hawthorn a harmadik. Az utolsó két pontszerző helyen két Maseratis gördült be, Bonetto és Graffenried.

A nyolcadik verseny a svájci nagydíj volt Bremgartenben. Fangio megszerezte az első rajtkockát Ascari elől, de a motorja a 29. körben felmondta a szolgálatot, és miután Bonetto Maseratijával újra versenybe szállt, már csak a negyedik helyig tudott felkapaszkodni, és persze az azért járó pontokat is meg kellett osztania a csapattársával. A dobogóra három Ferraris léphetett fel, Ascari, Farina, Hawthorn sorrendben. Fangio mögött német csapattársa, Hermann Lang lett az utolsó pontszerző. A leggyorsabb kört ismét Ascari futotta. Ascarinak ezzel annyi pontja lett, hogy még az utolsó futam előtt megnyerte a világbajnokságot.

Az évadzáró futam hagyományosan Monzában volt, az olasz nagydíj. Az időmérőt a közönség örömére Ascari nyerte Fangio előtt, és a versenyben vezetett is, mígnem az utolsó előtti körben kiesett a versenyből, így a győzelem Fangio ölébe hullott, aki a verseny leggyorsabb körét is megfutotta. Mögötte a három Ferraris futott be, Farina, Villoresi és Hawthorn sorrendben. Az utolsó pontszerző helyen Maurice Trintignant ért célba egy Gordinivel.

#	Futam	Dátum	Pálya	Pályakép	Győztes versenyző	Győztes csapat	Összefoglaló
24	Formula–1 argentin nagydíj	Január 18.	Oscar Gálvez		Alberto Ascari	Ferrari	Összefoglaló
25	indianapolisi 500	Május 30.	Indianapolis		Bill Vukovich	Kurtis Kraft-Offenhauser	Összefoglaló
26	Formula–1 holland nagydíj	Június 7.	Zandvoort		Alberto Ascari	Ferrari	Összefoglaló
27	Formula–1 belga nagydíj	Június 21.	Spa-Francorchamps		Alberto Ascari	Ferrari	Összefoglaló
28	Formula–1 francia nagydíj	Július 5.	Reims		Mike Hawthorn	Ferrari	Összefoglaló
29	Formula–1 brit nagydíj	Július 18.	Silverstone		Alberto Ascari	Ferrari	Összefoglaló
30	Formula–1 német nagydíj	Augusztus 2.	Nürburgring		Giuseppe Farina	Ferrari	Összefoglaló
31	Formula–1 svájci nagydíj	Augusztus 23.	Bremgarten		Alberto Ascari	Ferrari	Összefoglaló
32	Formula–1 olasz nagydíj	Szeptember 13.	Monza		Juan Manuel Fangio	Maserati	Összefoglaló

A bajnok Ascari lett, 6,5 ponttal Fangio előtt. Ascari lett a Formula–1 történetének első többszörös bajnoka, ráadásul az első, aki duplázott. Igaz egy évvel később már Fangio is többszörös bajnok lett, még egy évvel később pedig a duplázás is meg lett neki.

Pontozás:

(Félkövér: pole-pozíció, dőlt: leggyorsabb kör, a színkódokról részletes információ itt található)

Helyezés	Versenyző	ARG	500‡	NED	BEL	FRA	GBR	GER	SUI	ITA	Pontszám
1	Alberto Ascari	1		1	1	4	1**	8† / Ki†	1	Ki	34.5 (46.5)
2	Juan Manuel Fangio	Ki		HN	Ki / Ki†	2	2	2	4† /Ki†	1	28 (29.5)
3	Giuseppe Farina	Ki		2	Ki	5	3	1	2	2	26 (32)
4	Mike Hawthorn	4		4	6	1	5	3	3	4	19 (27)
5	Luigi Villoresi	2		Ki	2	6	Ki	8† / Ki†	6	3	17
6	José Froilán González	3		3†	Ki	3	4**				13.5 (14.5)
7	Bill Vukovich		1								9
8	Toulo de Graffenried			5	4	7	Ki	5	Ki	Ki	7
9	Felice Bonetto	Ki		3†		Ki	6	4	4† / Ki†	Ki	6.5
10	Art Cross		2								6
11	Onofre Marimón				3	9	Ki	Ki	Ki	Ki	4
12	Maurice Trintignant	7†		6	5	Ki	Ki	Ki	Ki	5	4
13	Sam Hanks		3†								2
14	Duane Carter		3†								2
15	Oscar Alfredo Gálvez	5									2
16	Jack McGrath		5								2
17	Hermann Lang								5		2
18	Fred Agabashian		4†								1.5
19	Paul Russo		4†								1.5
20	Stirling Moss			9		Ki		6		13	0
21	Jean Behra	6			Ki	10	Ki	Ki	Ki		0
22	Roberto Mieres			HN		Ki				6	0
23	Jimmy Daywalt		6								0
24	Harry Schell	7†		Ki	7	Ki	Ki	Ki		9	0
25	Louis Rosier			7	8	8	10	10	Ki	16	0
26	Ken Wharton			Ki		Ki	8		7	HN	0
27	Prince Bira					Ki	7	Ki		11	0
28	Jacques Swaters							7	Ki		0
29	Jim Rathmann		7								0
30	Sergio Mantovani									7†	0
31	Luigi Musso									7†	0
32	Peter Collins			8	Ki	13	Ki				0
33	John Barber	8									0
34	Ernie McCoy		8								0
35	Max de Terra								8		0
36	Umberto Maglioli									8	0
37	Alan Brown	9					Ki	Ki		12	0
38	Tony Bettenhausen		9								0
39	Fred Wacker				9						0
40	Peter Whitehead						9				0
41	Hans Herrmann							9			0
42	Albert Scherrer								9		0
43	Louis Chiron					15				10	0
44	Paul Frère				10				Ki		0
45	Jimmy Davies		10								0
46	Duke Nalon		11								0
47	André Pilette				11						0
48	Bob Gerard					11					0
49	Rodney Nuckey							11			0
50	Johnny Claes			HN	Ki†	12		Ki		Ki	0
51	Carl Scarborough		12								0
52	Theo Helfrich							12			0
53	Kenneth McAlpine			Ki			Ki	13		HN	0
54	Manny Ayulo		13								0
55	Yves Giraud-Cabantous					14				15	0
56	Hans Stuck							Ki		14	0
57	Jimmy Bryan		14								0
58	Rudolf Krause							14			0
59	Bill Holland		15								0
60	Ernst Klodwig							15			0
61	Rodger Ward		16								0
62	Wolfgang Seidel							16			0
63	Walt Faulkner		17								0
—	Jack Fairman						Ki			HN	0
—	Lance Macklin			Ki	Ki	Ki	Ki		Ki	Ki	0
—	Roy Salvadori			Ki		Ki	Ki	Ki		Ki	0
—	Élie Bayol					Ki				Ki	0
—	Chico Landi								Ki	Ki	0
—	Robert Manzon	Ki									0
—	Carlos Menditéguy	Ki									0
—	Pablo Birger	Ki									0
—	Adolfo Schwelm Cruz	Ki									0
—	Marshall Teague		Ki								0
—	Spider Webb		Ki								0
—	Bob Sweikert		Ki								0
—	Mike Nazaruk		Ki								0
—	Pat Flaherty		Ki								0
—	Jerry Hoyt		Ki								0
—	Johnnie Parsons		Ki								0
—	Don Freeland		Ki								0
—	Gene Hartley		Ki								0
—	Chuck Stevenson		Ki								0
—	Cal Niday		Ki								0
—	Bob Scott		Ki								0
—	Andy Linden		Ki								0
—	Johnny Thomson		Ki								0
—	Georges Berger				Ki						0
—	Arthur Legat				Ki						0
—	Jimmy Stewart						Ki				0
—	Tony Rolt						Ki				0
—	Ian Stewart						Ki				0
—	Duncan Hamilton						Ki				0
—	Tony Crook						Ki				0
—	Edgar Barth							Ki			0
—	Oswald Karch							Ki			0
—	Willi Heeks							Ki			0
—	Theo Fitzau							Ki			0
—	Kurt Adolff							Ki			0
—	Günther Bechem							Ki			0
—	Ernst Loof							Ki			0
—	Erwin Bauer							Ki			0
—	Peter Hirt								Ki		0
—	Piero Carini									Ki	0
—	John Fitch									Ki	0
Helyezés	Versenyző	ARG	500‡	NED	BEL	FRA	GBR	GER	SUI	ITA	Pontszám

• * Leggyorsabb kör (1 pont)
• ** Több versenyző futott ugyanolyan gyors leggyorsabb kört (megosztott 1 pont).
• † A helyezés ugyanannak az autónak két pilótája között megosztott

• Az 1953-as szezonról a formula1.com honlapon

A Wikimédia Commons tartalmaz 1953-as Formula–1 világbajnokság témájú médiaállományokat.